~ 35.rész ~

Sziasztok!

Hát ez is elérkezett, a végére értünk a történetnek. Tudom, hogy talán nem éppen izgalmas történet volt, én mégis szerettem írni.

Remélem elnyeri ez az utolsó, egyben befejező rész a tetszéseteket és megtiszteltek a véleményetekkel mind erről a részről, mind pedig az egész történettel kapcsolatban. Azonban felhívnám a figyelmeteket, hogy az érzelmek megzavarására alkalmas részek is előfordulnak a fejezetben.

Öröm volt számomra, hogy velem tartottatok és részesei voltatok ennek a varázsnak.

Jó szórakozást kívánok hozzá!

Ui.: Ti vagytok a legjobb olvasóim. ♥ :)

 Kissé összekapunk a lányokkal, hogy mi is legyen a végleges sorrend Emily szülinapi buliját illetően, s ez komoly feszültséget eredményez hármunk köz. Lairissa azzal érvel, hogy én nem ismerem a barátnőnket eléggé, Emily azt mondja, hogy túlságosan is mások az elképzeléseink. Tudom, hogy igazuk van, de ezt semmi pénzért nem ismerném be nekik. Inkább rájuk hagyom az egészet és távozok Em szobájából, lemegyek a lépcsőn, ahol a szülőkbe botlok. Köszönök, bemutatkozom és már távoznék is, amikor a csengő jelezi, hogy a vendégek megérkeznek. Kinyitom az ajtót, s az ünneplő tömeg beözönlik a házba, ami miatt én nem tudtam angolosan távozni. Azonban ez a probléma megváltozik, mikor végre mindenki bent van, aki bent szeretne lenn, így végre nekem is sikerül kilépnem a házból. Ám nem megyek túlságosan is messzire, mert azért nem akarok lemaradni semmiről sem, így a ház egyik beugró részébe reppenek. Csendesnek ugyan nem nevezném, de elrejt az emberek szeme elől, így senkinek sem szúrok szemet. Alighogy kényelmesen elhelyezkedem a szülinapos és a vendégei kilépnek az udvarra, amit már nem fed be a hó. A kert díszítése szolid, igényes és kellemes kontrasztot alkot a tájjal, ami a többiek tetszését is elnyeri. Az ajándékokat a felállított asztalra helyezik, majd megszólal a szene és mindenki táncolni vagy beszélgetni kezd a másikkal.
- Nem láttad Aliciát? - Hallom meg Emily hangját nem is olyan messze tőlem.
- Nem, de ő is meg lett hívva? - Érkezik a válasz az egyik vendégtől, majd azért még hozzáteszi. - Ő az a lány, aki most éppen Nath barátnője?
- Nem igazán, de nekem aztán mindegy. Ha látod kérlek szólj nekem! - Feleli a szöszi és már megy is tovább, hogy a többiekkel i foglalkozzon egy kicsit.
- Látom, valamiért nagyon megorroltál Emilyre! - A hirtelen mellette megszólaló hang tulajdonosa jót derül azon, hogy a frászt hozta rám az imént. - Jó újra látni Alicia!
- Részemről nem annyira, Rayn. Mit akarsz és mit keresel te itt?
- Gondoltam elmondom, hogy mennyire megleptél mindannyiunkat a közelmúltban. Azt tudtuk, hogy fura vagy, de hogy egy lennél közülünk azt egyikünk sem gondolta volna.
- Nem tartozom közétek Rayn. Soha nem is tartoztam és nem is fogok, de egyben biztos lehetsz, ha ennek itt vége - mutatok a buli irányába - én már el is tűnök innen. Számomra nem újdonság ez, szóval jó lenne, ha most végre eltűnnél innen és békén hagynál.
- Lehet, hogy most elmegyek mellőled, de figyelni foglak - közli és már el is tűnik mellőlem.
 Azon gondolkozom, hogy ha ő megtalált itt, akkor jobban el kell rejtőznöm. Ám ahogy egyre közelebb kerül az idő, hogy a szülinapos felvágja a tortáját, annál inkább azt érzem nincs helyem itt lenni. Gyorsan felállok ültömből és leugrom a tetőről. Még mielőtt esetleg becsapódhatnék a felszínbe felröppenek és élesen a magasba szállok. Legnagyobb szerencsémre a medálom azonnal melegíteni kezd, amint szükségessé válik, hogy láthatatlanná váljak a halandók és a mágikus képességekkel rendelkezők szeme számára. Azonban ez csak részlegesen működik ugyanis, csak azok szemének válok láthatatlanná, akik már nem hisznek. De a gyerekek egészen más kategóriába tartoznak; ők látnak, éreznek és hallanak olyan dolgokat, amit mások  már nem. Így esik meg az is, hogy egy - még havas - fa ágán gubbasztva észreveszem Eric kicsiny alakját, ahogy éppen az egyik barátjával játszanak. Egy ideig figyelem őket, ahogy az élet gondjairól mit sem sejtve önfeledten futkároznak a parknak nevezett havas téren. Viccből elkezdem megolvasztani a havat, ami felfelé kezd szállni, így fokról-fokra, centiről-centire eltűnik a hó, s helyét a zöldellő fű veszi át. Persze a gyerekek nevetve nézik a történéseket, s csakhamar szemet szúrok neki, aminek az a vége, hogy a fa tövébe gyűlnek.
- Angyal! - Sikongatja néhány kislány és kisfiú, akik számára ez az élmény felére egy mesebeli varázzsal.
- Havas angyal!
- Nem is látom a szárnyait - sopánkodik egy három év körüli kislány. - Angyal vagy?
- Alicia! - Hallom meg nemsokára Eric hangját, mire minden gyermek szeme rátapad. - Alicia!
- Szia Eric! Mi újság van veled kisember? - Kérdezem és pár méterrel odébb a földre huppanok. Természetesen a kíváncsi gyerkőcök azonnal körém gyűlnek és keresni kezdik a szárnyaimat.
- Hol van a szárnyad?...Miért nem látjuk őket?...Te ismered Ericet?...Olyan vagy, mint az eltűnt hercegnő! - Mondogatják a gyerekek, azonban csak utolsó jut el a tudatomig. Hercegnő!? Tudom, hogy az vagyok, de még nem szoktam hozzá, hogy valaki ezt mondja nekem.
- Megmutatod a szárnyaidat Alicia? - Kérdezi Eric, mire sóhajtok egy nagyot. Bólintok, majd lehunyom a szemem és kitisztítom az elmémet. Nem kell sok és megérzem a szárnyak súlyát a lapockáim környékén, mire kinyitom a szemem. A körülöttem kiterülő mélykék tollú szárnyon kacskaringós ezüstminta terül el, ami még az én lélegzetemet is elállítja egy pillanat erejéig.
- Ez csodálatos!...Milyen szép!...Nekem is kell egy ilyen!
- Van kedve valakinek repülni velem egyet? - Kérdezem, hogy kiszakítsam őket a szárnyak bámulásából. Kíváncsi tekinteteiket rám szegezik, majd egy emberként lépnek hátra pár lépést. Azonban Eric szorosan mellettem marad.
- Én megyek veled! - Lelkendezik és megragadja a kezemet. - Megyünk?
- Ha készem állsz felőlem igen. De lenne egy kérésem. Engedd el a kezemet, míg felszállok; nem szeretném, ha megsérülnél - magyarázom, erre elengedi a kezemet. Erősen elrugaszkodom a talajtól, majd csapok néhányat a szárnyammal a levegőbe, mire azok eltűnnek, mintha nem is lettek volna ott. Lejjebb ereszkedem és megragadom Eric felém nyújtott aprócska kezét és már szárnyalunk is a szelek szárnyán. - Hova vigyelek?
- Haza - érkezik a válasz, amit csak egy bólintással reagálok le.
 Mivel nem tudom merre laknak, így kicsit belekukkantok Eric fejébe, hogy tudjam merre hány méter az otthona. Nem is kell olyan sokat repülnünk hozzájuk, azonban nem kicsit lepődök meg, mikor megpillantom a házukat. Ami igazából már nem is ház, hanem kisebb vidéki kúria. Széles és nagy erkélyek, hosszú kocsifelhajtó, széles ajtók, ablakok és külső párkányok jellemzik az épületet. Óvatosan szállunk le a házuk nyugati erkélyén, majd amint szilárd felszín érez a talpai alatt már rohan is befelé. Amikor észreveszi, hogy nem áll szándékomba tovább menni, visszaszalad hozzám és behúz maga után, majd eltűnik az egyik folyosón. Kíváncsian pillantok körbe, hogy vajon milyen része lehet az a háznak, azonban választ sehogy sem lelek. Tőlem balra egy kétszárnyú ajtó található, ami félig nyitva van, így be tudok lesni oda, s meg tudom állapítani, hogy az egy hatalmas ebédlő. Jobbra tőlem pedig egy hosszú folyosó található, amit kórházszínre festettek, míg az egyenesen előttem lévő rész teljes homály fedi.
 Ez felkelti az érdeklődésemet, így minden rossz érzést félretéve a sötét homályt fedezem fel magamnak. Ahogy egyre beljebb megyek megpillantok jobb oldalon egy újabb folyosót, ami ha ez még lehetséges sokkal sötétebb, mint azt bárki el tudná képzelni úgy hogy mögötte fényesen süt a Nap. Jobbra fordulok, s nesztelenül beosonok, ám csak zárt ajtókat és rácsos nyílászárókat találok. Azonban az egyik ilyen rács mögött két vörös szempár mered rám, mire pár pillanat leforgása alatt megrohamozzák a minket elválasztó vasat. Megijedek, mire egy fénygömböt hajítok feléjük, ám sikerül eltalálnom a zárat, így sikeresen magamra szabadítom a két lényt. Azonnal megfordulok és visszarohanok arra amerről jöttem és a másik világosabb folyosóra fordulok be, hogy meg tudjak szökni az engem üldöző farkasszerű teremtmények elől. Arra azonban nem számítok, hogy ezzel mekkora felfordulást okozhatok. Minden utamba kerülőt felborítok, meglökök, mígnem megbotlok, s hogy elkerüljem az elhasalást, hátat fordítok az előttem lévő útnak, így csak a fenekemre huppanok és csúszok hátrébb, amivel sikerül valakit nekilöknöm egy fémkocsinak, amin orvosi felszerelések voltak. Ijedten hátrálok el tőle és már sietek is tovább, de megbotlom, ám nem vesztem el az egyensúlyomat. Egy kicsit megemelkedem a talajról, és már szállok is, azonban mikor meghallom a kiabálást magam mögött megtorpanok, mivel egy előcsarnok szerű helyre érek és nem találom a kiutat.
- El kell kapni a lányt, mielőtt még nagyobb kárt csinál! Gyerünk már, nem lehet ez olyan nehéz. Nathaniel kapd már el! - Kiáltja az az orvos, akit fellöktem. Ám mielőtt még bárki is hozzám érhetne, élesen balra fordulok és egy kórterembe repülök. Ott leereszkedem a talajra, és szétnézek, de bár ne tettem volna. Zöldes-kékes bőr színű emberek testrészeket pakolásznak maguk előtt, és értelmetlenül morognak, nyögnek, mire belőlem kikívánkozik egy sikítás, amivel sikerül felhívnom magamra a figyelmet. Lassan felém fordulnak, és közeledni kezdenek, de ahelyett, hogy menekülnék meg sem moccanok. Mielőtt még hozzám érhetnének egy erős kar fonódik a derekam köre, majd egy szúró érzést érzek a karomban, s nem sokkal később minden elsötétül körülöttem.

Nathaniel szemszöge:
 Azt a rohadt büdös francokat! Hogy a francban keveredett ide? Nem megmondtam Emilynek, hogy figyeljenek rá, nehogy véletlenül idekeveredjen? - Kérdezem magamtól, miközben a karjaimban tartom Aliciát és egy üres vizsgálóba viszem. Apám persze már érdeklődve várta, hogy végre letegyem az eszméletlen lányt a vizsgáló asztalra, hogy megvizsgálhassa. Egy fecskendőt vesz elő, hogy vért vegyen tőle, de amikor a közelébe érne a tű, az azon nyomban kirepül apám kezéből. Egy újabb tűt próbál meg a vénájába szúrni, de az is az előző sorsára jut. Fejét csóválva lép hátrébb az apám, s magában motyog valamit, amit nem értek.
- Ki ez a lány, fiam?
- Alicia. Csak egy lány a suliból, akivel mostanában kavarok - és akibe véletlenül és teljesen beleszerettem - teszem hozzá magamban.
- Értem, akkor segíts a hasára fordítani. Meg akarok valamit nézni - mondja és inkább teszem, amit kér, mintsem magyarázkodjak később. - Ha jók a megérzéseim, akkor szerintem ő lesz az, akit Viktoria keres!
- Miből gondolod ezt?
- Ebből - feleli és félrehúzza a felsőjét, hogy megpillanthassa a tetoválását.  - Ez a uralkodó ház címere, de egyet nem értek, hogy lehet, hogy az ő vállán van ez?
- Hát nekem tudnom kéne? Csak most barátkozunk, nem hinném, hogy egy ilyen horderejű dolgot pont velem osztana meg.
- Igazad van, de ameddig nem tudjuk, hogy ki is ő pontosan nem mehet el innen - közli, és már távozik is a helyiségből. Kettesben maradok vele, de nem sokáig mivel Emily érkezik apám helyére.
- Hogy van? - Kérdezi, s már veszi is elő a telefonját, hogy azon valamit nagyon gyorsan nyomkodni kezdjen.
- Ha minden jól megy akkor hamarosan fel kell ébrednie, de hogy őszinte legyek nem tudom. Azt tudom, hogy ő tudja, hogy mi mik vagyunk, de mi tudjuk, hogy ő ki és mi?
- Jó akkor elölről úgy, hogy mi is értsük, hogy mire gondolsz! - Mondja idegesen Emily, miközben egyik lábáról a másikra áll. - Annyira nem kellett volna erőltetnem ezt a bulit.
- Inkább nem lett volna szabad szem elől tévesztenetek!  - Horkanok fel, mivel már nagyon kezd dühíteni a viselkedése. - De mindegy is, mivel Viktori itt van és szerintem nem kell sok, hogy elvigye Aliciát. Talán jobb lenne, ha ki tudnánk juttatni innen.
- Én nem tehetek arról, hogy megkedvelted Aliciát, de nem gondolod, hogy nem érsz el azzal semmit sem, ha kijut innen? Nem azt mondom, hogy igen adjuk át Torinak, de legalább megpróbálhatnánk egy ideig még elrejteni.
- Ne haragudj Emily. Tényleg. Sajnálom, hogy elfelejtettem a szülinapodat, sajnálom, hogy nem mentem el a bulidra és azt is sajnálom, hogy belerángattalak benneteket ebbe.
- Te nem tehetsz semmiről és tényleg nagyon sajnálok mindent. Még az ajándékodat is elfelejtettem odaadni neked, mikor lett volna rá jobb alkalmam.
- Mindketten tudjuk, hogy a jelen helyzetben nem találtál volna megfelelő időpontot. Itt van Viktori, hamarosan Ian távozásának évfordulója valamint a feladatodat is teljesítened kellett.
- Ian halott, már legalább 8 éve. Itt hagyott engem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna egy testvérre, szóval ő számomra már régen halott. Ericnek meséltem róla, de számára nem jelent senkit sem.
- Nehéz lehet neked is és talán tudat alatt neki is. Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit és innánk egy kávét - javasolja Emily, mire bólintok és távozunk a helyiségből. Az étkezőbe megyünk, hogy magunkhoz vegyük a megfelelő koffeinmennyiséget, majd megkérem Emet, hogy várjon meg, míg felszaladok az ajándékáért. Amilyen gyorsan csak tudok felfutok az emeletre, ahol a szobám van, s ahol éppen Eric néz valamilyen filmet.
Érkezésemre felkapja a fejét, s kíváncsian követi minden mozdulatomat, majd mikor meglátja a becsomagolt ajándékot felpattan az ágyról.
- Várjál meg engemet is4 Én is csináltam ajándékot Emilynek - mondja és már fut is kifelé a szobámból. Alig telik el pár perc, mire visszaér, de már izgatottan toporog az ajtóban. - Mehetünk!
 Visszamegyünk az orvosi szárnyba, azon belül is az ebédlőbe, amikor meglátom, hogy Emily Isaaccal beszél és valamin nagyon törik a fejüket. Eric természetesen azonnal Emily felé szalad, amint meglátja és körbeugrándozva vonja magára a lány figyelmét. Én azonban jócskán lemaradok a kisöcsémtől s az ajtó mögé húzódva fülelni kezdek.
- Nagyon szépen köszönöm Eric. Ez csodálatos! Te készítetted?
- Igen, Nina néni segített, hogy ne maszatoljam el az egész képet. Az te vagy, ez pedig én, amikor egyszer itt maradtál játszani vele. Lily is jön majd velünk?
- Nem tudom, lehet, de nem vagyok benne biztos. Tudod Lilynek most el kellett utaznia Moriha nénihez, hogy sokat tanulhasson tőle.
- Nem is mondta, hogy elmegy!
- Tudom és engem is meglepett, mikor közölte, hogy el szeretne utazni a nénikénkhez. De képzeld azt mondta a telefonba, hogy hamarosan hazajön és akkor szeretne veled majd játszani - mondja Emily, mire az öcsikém sikongatva rohan ki teremből. A boldogság egyértelműen leolvasható volt az arcáról, mikor elhaladt mellettem.
- Lehet, hogy meg kellett volna mondanod neki az igazságot - hallom meg Isaac halk hangját.
- Lehet, de egyenlőre mindkettejüknek jobb lesz így. Lilynek muszáj megtanulnia kezelnie a képességeit és hamarosan Eric is ebbe a korba lép. Fél év ha van kettejük között mégis nagyon hasonlítanak.
- Igen, de most  térjünk vissza a problémánkra. Nathan át fogja adni Torinak Aliciát és akkor már nem tudunk rajta segíteni. Már értesítettem Louist, Josht és Seant és sietnek ide, de....
- Nem lesz baja Isaac. Alicia erős lány és ő tényleg az, akinek mondtad. Csak remélni tudjuk a legjobbakat.  - Mi a szöszről beszélnek ezek ketten? - Kérdezem magamtól, bár azért vannak sejtéseim a hallottak felől. Ha ő az, akire gondolok, akkor nem lenne talán szerencsés átadni Viktorinak.....Felállok a rejtekhelyemről és már épp indulni készülök, hogy átadjam Emnek az ajándékomat, mikor sikításra leszek figyelmes.

Alicia szemszöge:
 Amikor végre sikerül magamhoz térnek egy fehér falakkal körbeölelt szobában találom magam egy boncasztalon(?!). Gyorsan lemászok róla, mert még véletlenül sem szeretném, hogy valaki kést szúrjon belém, vagy akár egy tűt. Azonban, amint a lábam a talajt éri két fekete bundájú, vörös szemű, farkasszerű lény terem mellettem. Még megijedni sincs időm, ugyanis a két bestia rám veti magát, miközben, ami miatt hanyatt vágódom a járólapon és nyalogatni kezdik az arcomat. Amilyen hirtelen támadtak rám, olyan hirtelen tűnik el rólam a súlyuk. Kinyitom a szemeimet, mire két sötét hajú lányt pillantok meg, akiknek viszonylag hiányos az öltözéke.
- Szia Rubina vagyok - mondja az egyik.
- Én Karina vagyok - teszi hozzá a másik. - Köszönjük, hogy segítettél rajtunk - mondják egyszerre, majd megölelnek.
- Nem értem, miben segítettem nektek?
- Már legalább 2 hónapja voltunk a állati alakunkban vagy formánkban - értsd ahogy szeretnéd - és még a doki sem tudta, hogyan segíthetne visszaváltoznunk. Aztán megjelentél te és azzal a fényes gömbbel megmutattad a helyes utat az emberi lényünknek. - Magyarázza Karina vagy Rubina, mivel még nem tudom megkülönböztetni őket.
- Hálásak vagyunk ezért neked és szeretnénk melléd szegődni.
- Hát ez nagyon kedves, ámbár zavaros a számomra - mondom, miközben feltápászkodom a földről. - De nekem most mennem kell. Tudjátok nekem egyáltalán nem kellene itt lennem és már biztosan keresnek a rokonaim is, szóval...

Thomas Emerson Riddigon

 Meg sem várom a reakciójukat kirohanok a helyiségből, azonban bár ne tettem volna. A folyosóra kiérve olyat látok, amire igazán nem vagyok és voltam felkészülve. Rengeteg olyan lány mászkál idekint, amikről Thalia mesélt nekem, s cseppet sem vagyok megkönnyebbülve, mikor bámulni kezdenek. Az meg aztán végképp nem tetszik, mikor az egyik kékes-zöldes-szürkés bőrű lény megpróbál hozzám érni. Egy kisebb sikítás hagyja el a számat, majd teleportálom magam az engem körülvevő tömegből. Ám amikor megfordulok, hogy elfuthassak egy igazán erős, puha és szálkás mellkasba ütközöm. Felnézek a testhez tartozó fel irányában, ám ott nem egy fura idegen arca fogad, hanem egy nagyon is megkapó arcú fiúval találom szembe magam. Helyes, de az arcán lévő vérfolttól a hideg futkos a hátamon, s ahogy észreveszem egyáltalán nem szándékozik elereszteni engem.

- Hova ilyen sietősen, kicsi lány? - Kérdezi, s csak remélni merem, hogy nem akar bántani.
- Nem tartozik rád - felelem több félelemmel a hangomban, mint amennyit szerettem volna.
- Én nem foglak bántani. Különben meg Thomas vagyok, zordina(1). Te ki vagy?
- Alicia és most éppen távoznék, de látom nem akarsz elengedni!
- Hé, én tényleg nem foglak bántani és csak segíteni szeretnék neked. Te bizonyára az a lány vagy, aki azt a nagy felfordulást csinálta a délután folyamán. Vicces volt, mert még sosem láttam a dokit ennyire idegesnek és bosszúsnak, mint mikor meglátott. Amúgy mi vagy?
- Ember!? Azt hiszem.
- Az emberek nem repkednek és nem hajigálnak fénygömböket, de ha nem akarod elmondani, akkor nem is kérdezem.
- Tommi, engedd el a lányt! - Hallom meg Nathaniel hangját mögülünk. - Azt mondtam engedd el, mielőtt kisebb szívinfarktust kap tőled.
- De én nem bántottam, ugye angyal?
- Hát persze hogy nem - felelem és egyik kezemet kiszabadítva a kezei közül megsimogatom az arcát. - Te csak szerettél volna megvédeni a többiektől, igaz?
- Igen, mert te olyan kedvesnek látszol. Nem akartam, hogy bántsanak a többiek, de azt sem akarom, hogy Ő bántson téged.
- Ki az az Ő Thomas?
- Most már elég legyen ebből! Thomas Emerson Riddigon engedd el Aliciát és menj vissza a szüleidhez. Innentől majd én törődök a vendégünkkel, rendben? - Kérdezi Nathan, mikor mellém ér és kezét a derekamra teszi. Thomas bólint és elenged, majd pedig elhátrál tőlünk.
- Soha többé ne merészelj kimozdulni onnan, ahova viszlek - förmed rám a "barátom", amint elhúz minden kíváncsi szempár elől.
- Te nekem nem mondod meg, hogy mit csináljak vagy éppen mit ne! Senki sem vagy a számomra és az is maradsz, te áruló!
- Te meg mi a fészkes büdös francokról beszélsz?
- Nem én akarlak eladni másnak, aki mellesleg egy pokoli rimonda(2). Láttam és éreztem a jelenlétét, szóval kár tagadnod bármit is.
- Nem értem miről beszélsz!

- Hagyjuk ezt a színészkedést! Te is nagyon jól tudod, hogy ki vagyok és ne is merd tagadni. Hagyj engem elmenni innen és soha többé nem találkozunk.
- Azt sajnos nem hagyhatom - érkezik egy ismeretlen hang a távolból. Megfordulok, hogy szembenézzek a rimondával. - Milyen aranyos és elbűvölő vagy Hercegnő, csak kár, hogy már nem sokáig fogsz élni.
- Mondja ezt nekem egy olyan nő, akinek annyi ránc van az arcán, hogy még egy ráncfelvarrás sem segítene rajta - felelem és igyekszem kimozdítani az egyensúlyából, hogy hibázzon és megölhessem.
- Meglehet, hogy már nem vagyok olyan fiatal mint te, de sokkal nagyobb az erőm, mint neked. De láthattad is már, hiszen nálam vannak az őrzőid - közli, mint egy mellékesen, mire felmegy bennem a pumpa.
- Akarsz fogadni?
- Én, veled? Ugyan kedvesem ne nevettess! Itt neked nincs szavad és még ha lenne is, akkor is alul maradnál velem szemben egy harcban. - Válaszolja, miközben egyre közelebb jön hozzánk. - Ámbár legyen, harcoljunk! De csak hogy tudd én nem játszom tisztességesen.
- Ahogy én sem - morgom válasz gyanánt és már támadok is.
 Az első csapásaim kissé váratlanul érik, azonban nem teketóriázik sokat, s pillanatok alatt támad vissza. Kés ér kést, tőr ér tőrt, penge váj a húsba és vér fröccsen a csarnokban szerteszét. Igaza volt talán, hogy alábecsültem a képességeit, ám ő is így van ezzel. Nem számolt azzal, hogy ki is vagyok és ezt a meglepetést ki is használom, ugyanis sikerül egy hosszú és mély vágást ejtenem rajta. minden figyelmemet neki szentelem, így nem veszem észre, mikor valaki hátba támad. Az ismerős illat, mint a fajdalom úgy hasít a tudatomba, mint még eddig soha semmi. Nathaniel és Isaac illata keveredik körülöttem, amihez a többiek illata is csakhamar csatlakozik. Egyedül érzem magam, mivel nem tudom, hogy a "csapatom" tud-e egyáltalán a hollétemről, de remélem, hogy hamarosan ők is megérkeznek. Számba veszek minden lehetőséget és egy hatalmas, vastag, áthatolhatatlan jégfalat emelek magam és az ellenség közé. Amint a fal szilárdan áll és csak a külső ostrom zaját hallom, összpontosítok és Sean, Louis és Joshua társaságába teleportálom magam. Alighogy megjelenek mellettük szorosan körém állnak és Louis megkezdi a sebeim begyógyítását. Nem kérdeznek semmit sem, hanem védelmező állást vesznek fel és felkészülnek a legrosszabbra. Ahogy Lou befejezi az orvosi ellátásomat egy fényes kapu nyílik a kertünk hátsó felében és vagy 50 állig felfegyverzett harcos lép ki belőle.
- Ők a felmentősereg! A szüleid küldték őket ide, mikor megtudták, hogy bajban vagy - magyarázza Joshua, miközben megforgatja a kardját. - Most már minden rendben lesz Felség!
- Náluk van Caroline és James. Ne öljük meg őket, csak miután kiszedtük belőlük, hogy hol vannak az őrzőim - adom ki a parancsot, amit mindenki szó nélkül követ. Felállok és felkészülök arra, hogy hamarosan megjelenjen az ellenség és akkor véget vessünk örökre ennek a harcnak.
 Amikor megérzem, hogy áttörik a jégfalat én is megváltozom. A hajam színe és hossza  valamint a ruházatom is megváltozik, a bőröm még jobban kifakul, és közelemben több tőr is megjelenik. A nyakláncom is átalakul és pillanatok alatt a felszínre tőr a bennem szunnyadó erő, hogy ha kell a földdel tegyem egyenlővé ezt a helyet. Amint megjelennek az erdő peremén, azonnal egy védőpajzsot emelek, hogy a környéken lévő házakat és minden mást megvédjek attól a pusztítástól, ami csak most fog következni. Viktori az utolsók közt érkezik, s a csatánk csak jobban fokozódik, mikor észreveszi, hogy létszámfölénybe kerültem. Az összes embere az enyémek fogságába kerül, így már csak őt kell legyőzni ahhoz, hogy véget vessünk ennek a harcnak. Nem is kell sokáig várnom, ugyanis a kilátástalan helyzetében elveszti az irányítást a képességei, a mozgása és a csapata felett, ami kizökkenti. A pillanat törtrésze alatt sikerül felülkerekednem rajta, ám mielőtt még kikérdezhetném átszúrom a szívét és elvágom a torkát, majd pedig elégetem, mint egy fáklyát. Az embereim értetlenül merednek rám, miután meglátják, hogy mit tettem a rimondánnal.
- Vége! Mostmár mindennek vége! - Mondom elcsigázottan, majd a fáradság eluralkodik rajtam és magába szippant a sötétség.

Néhány hónappal később....

 Alig néhány hónap telt el a Viktoriával folytatott harc óta. Miután felébredtem az éber-álomból az első dolgom az volt, hogy a nő emlékei alapján megkerestük Jamest és Carolinet. Mikor visszamentünk velük a házba, amiben rövid ideig éltem illetve éltünk, meggyógyítottuk Louval őket. Ezután jött a feketeleves! Mivel megígértem a mentoraimnak és testőreimnek, hogy ha az őrzők megvannak hazamegyek a szüleimhez, tartanom kellett a szavam. Nem is gondoltam akkor még arra, hogy mennyi barátra vagy netalántán követőre leltem, mikor búcsúzni kezdtem. A legtöbbjüktől persze könnyen el tudtam válni, de voltak olyanok, akiktől nagyon nehezen. Ilyen volt például Isaac és Emily valamint Clairissa is; akiknek csata után megbocsátottam, hogy megtámadtam, ugyanis ők is a rimonda befolyása alatt álltak. De Nathaniel más volt. Ő végig ellenem áskálódott, s bár nem vallanám be neki nyíltan sohasem, de beleszerettem. A kedvességébe, a harciasságába, a kiálhatatlanságába, a küzdeni akarásába, a védelmezési ösztönébe és szeretetébe. Minden pillanatban ott volt arra az esély, hogy eláruljon s bár nem vagyok benne biztos, hogy megtette-e, nem tudtam neki megbocsátani.
 S most, hogy mindent magam mögött hagytam és Lunaferben élek a szüleim kastélyában, hiányzik. Sőt mind hiányoznak nekem, de a kialakult helyzetet el kell fogadni. Persze a szüleim Elisa és Christian mindent megtesznek, hogy bepótoljuk az elmúlt 18 évet, de az mégis más. Azt mondják szeretnének ismét boldognak látni, s ezért meghívják a barátaimat, köztük ŐT is. De vajon megváltozhat bárki is az idő múlásával? Ezt csak egy módon tudhatjuk meg! Csak győzzem kivárni a viszontlátást! 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(1) Zordina: Olyan mint a zombi, csak élő, nem mállik le a hús a csontokról és nincs hullaszaga valamint embernek néz ki.

(2) Pokoli rimonda: Egy női démonhoz hasonlító teremtmény, aki a legmagasabb pokoli vezetők egyike és nagyon öreg, de fiatalnak néz ki.