~ 27.rész ~

Sziasztok!
Meghoztam az új részt, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Kissé romantikusra szándékoztam írni,bár nem tudom, hogy hogyan sikerült végül. Várom a véleményeket és az észrevételeket.
Jó szórakozást hozzá :)



 Amint kiérek a folyosóra nem foglalkozom Nathaniellel, aki időközben utánam jött, egyenesen a hozzám legközelebb lévő kijárat felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy lassan már futok a friss levegőt ígérő ajtó felé, de muszáj kiszabadulnom innen. Sajnos, amikor kiérek és a tiszta, hideg levegő beáramlik a tüdőmbe két kar fonódik körém. Ledermedek, amikor az illető meleg leheletét megérzem az arcomon, a fülem közelébe. A pánik egyre jobban növekszik bennem és csak remélni tudom, hogy nem fogok senkit sem bántani.

- Mi a baj, Alicia? Csak elhívtalak randizni, de ezen nem kell ennyire kiakadni. Azonban, ha ez ennyire zavar, akkor válaszd ki te, hogy mit csináljunk. Elmehetnénk snowboardozni, vagy síelni, mert most van hozzá hó is, de te döntesz - mondja Nathaniel s maga felé fordít. nem emelem fel a fejemet, mert félek attól, hogy a szemem elárulhat.

- Nincs semmi baj, csak ne érj hozzám és most azonnal engedj el - felelem, mert kezdem úgy érzeni, hogy a közelsége megfojt. Ő miért nem érzi ezt? Ha tudná, hogy mit érzek, akkor nem fordítana magával szembe, hanem elengedne.

- Addig nem, amíg nem mondod el, kitől ijedtél meg ennyire!

- Én nem ijedtem meg, csak nem éreztem magam jól - mondom és felemelem a fejemet, hogy ezt a szemébe mondjam. - Miért nem tudod ezt megérteni?

- Hé, nyugi van, oké? Nem akartalak bántani, csupán arra gondoltam, hogy most elmehetnénk valahova kettesben. Te egyeztél ebbe bele, ezt viszont ne felejtsd el. Tudod, ígéret szép szó....

- Ha betartják úgy jó - fejezem be a mondatát és már bánom a tegnapi napomat. - Jó legyen, de nem vagyok úgy öltözve, hogy snowboardozzak.

- Nem baj, majd keresünk valami ruhát hozz. Amúgy tudsz snowboardozni?

- Nem, sőt ami azt illet, soha egyetlen téli sportot nem próbáltam ki. A havon ön és közveszélyes vagyok és  nem vállalok senkiért felelősséget.

- Tehát ezért nem szoktál eljönni a sulival a hegyre - mondja, s mintha valami megvilágosodás csillanna meg a szemében. - Te nem tudsz snowboardozni, igaz?
- Igen, sőt még síelni sem tudok. Az egyedül korcsolyázni tudok, mert abban nem okozok senkinek sem sérülést.
- Akkor holnap elviszlek magammal a hegyre és megtanítalak. Ma pedig, elmenjünk valami kevésbé veszélyes helyre, mondjuk egy kávézóba.
- Sajnálom, de nem lehet.
- Miért nem? Esküszöm nem foglak sem megenni, sem bántani sem pedig elrabolni, ha ettől tartasz. Rendes srác leszek, szóval...
- Tényleg, nagyon sajnálom, de nem lehet. Haza kell mennem, mert látogató érkezik hozzánk és segítenem kell az előkészületekben.
- Jó, akkor másképp fogalmazok. Eljössz velem a randira, különben akaratod ellenére hurcollak magammal és nem érdekel, ha megsérülsz. Én nem vagyok olyan jófiú, mint Isaac és amit akarok, azt meg is szerzem magamnak.
- Felejtsd el - sziszegem és megpróbálok kiszabadulni a karjai közül. Azonban nemhogy lazulnának a karjai, csak még szorosabban tart, így felhagyok a próbálkozással. - Mit akarsz ezzel elérni, Nathaniel?
- Csak azt, hogy elgyere velem és kész. Hát olyan nagy kérés ez? Mondj igen és elengedlek, de ígérd meg, hogy pontban 12:00-kor itt vársz rám.
- Rendben. De ne hidd, hogy a továbbiakban is elérsz valamit ezzel a hozzáállással.
- Tudom - válaszolja és elenged, majd visszamegy az épületbe.
 Minden egyes távolodó lépésével, könnyebbnek érzem magamat. A levegő is sokat javul, mihelyst egyedül maradok az udvaron, így van nem kevés időm átgondolni a történteket. Nem tudok rájönni, hogy valójában mit is akar ezzel az egész helyzettel, de most nincs időm ezen rágódni. Kihalászom a kabátom zsebéből a mobilomat és tárcsázom Louis számát, amit még valamikor az előző költözések alkalmával kaptam meg tőle. Néhány csengés után megrezzen a mobilom, ami azt jelzi, hogy a hívott fél felvette a telefont.
- Mizu, kislány? - Szólal meg a vonal túlsó végén Lou vidám hangja.
- Semmi különös, de van egy kis gondom.
- Mégis mekkora az a kis gond? Bocsi, csak tudod nálad sosem lehet tudni.
- Egy srác elhívott randizni és nem tudom lemondani, így nem tudom mikor érek haza.
- Mondd kérlek, hogy nem egy egyesség miatt nem mondhatod le.
- De igen, sajnálom - mondom és tudom, hogy az arcomon lévő grimaszt nem láthatja, de attól még nem fogom vissza magam.
- Te lány, ezt nem tudom elhinni. Egyet tanulj meg nagyon gyorsan; te sohase ígérj semmit, mert abból nem jöhetsz ki jól. Te hercegnő vagy és az adott szavad lehet jó is, de legtöbbször csak bajod lehet belőle. Egyet azonban ne feledj el soha: ne menj bele olyanba, amiről csak egy kicsit is rossz előérzeted van.
- Jó, de most mennem kell.
- Rendben, de vigyázz magadra, királylány - válaszolja és kinyomja a telefont.
 Bosszankodva toporgok még egy idei a hóban, majd én is visszamegyek a suli épületébe. Belépve az ódon ajtókon egyből szembetalálom magam Isaaccal, aki furcsán néz rám. Minden egyes olyan lépéssel, amivel közelebb kerülök hozzá, egyre jobban látom a szemeiben felbukkanó rosszallást. Nem igazán lep, hogy még mindig haragszik rám. Amint mellé érek elkapja a karomat, de nem vagyok hajlandó megállni és kezd elegem lenni abból, hogy mindenki megpróbál ráncigálni. Kiszakítom magam a kezei közül és angolosan távozom a közeléből.
 A terembe minden gond nélkül megyek be, s még a tanárnak sem tűnik fel, hogy késtem vagy legalábbis nem voltam bent az elmúlt 20 percben. Leülök a helyemre és azon kezd el kattogni az agyam, hogy hogyan is élhetném túl a mai délutánt. Minden esetre nem tudom, hogy Nathaniel mitől változott meg ilyen hirtelen és hogy Isaac miért olyan lekezelően bunkó mostanában.
 Az óra lassan delet üt és én kint állok az iskola mögött, várva, hogy Nathan megérkezzen. Telik-múlik az idő és az az istenverte bájgúnár még mindig sehol sincsen, pedig nekem már kezd nagyon elegem lenni a várakozásból. Már kezdek azon agyalni, hogy fogom magamat és szépen, lassan és csendben itt hagyom az egészet, mikor egy hideg kéz kulcsolódik a csuklómra.
- Csak nem meg akartál lépni, szépségem? - Kérdezte az illető, akinek a forró lehelete égette a fülemet. - Nem is késtem olyan sokat, szóval nem kéne ennyire türelmetlennek lenned.
- Én nem türelmetlen, hanem dühös vagyok. Ha azt mondod valakinek, hogy pontban déli 12:00-kor találkozzatok, akkor illik időben megérkezni. Ezzel szemben te jobb híján 45 perccel később értél ide, tehát ne mond meg mit gondoljak az időérzékedről.
- Hűha, itt valaki nagyon nincs megelégedve a mai napjával - mondja és szembefordít magával, hogy ne kelljen a fülembe suttognia. - Mehetünk, szépségem?
- Felőlem, de ha még egyszer így szólítasz esküszöm, hogy kiheréllek.
- Miért, szerintem nagyon is illik hozzád.
- Csak mert, ne hívj így és kész. Inkább menjünk, mielőtt meggondolom magam és lelépek innen.
- Azt már nem - feleli és a parkoló felé kezd tolni, ahol a márkás, fekete autója parkol.
 Kinyitja az utas felőli oldalon lévő ajtót, mire kis rossz előérzettel beülök. Amint a fenekem az ülést éri rám csapja a kocsi ajtaját, majd átmegyek a vezető felőli oldalra és ő is beül. Mielőtt még ellenkezni kezdenék felbőgeti a motort és rálép a gázra. Mintha puskából lőttek volna ki minket, úgy száguldoztunk a még kissé havas utcákon. Alig 20 percet kocsikázunk, mikor hirtelen leállítja a motort miután leparkol egy üres helyre valahol a városon kívül eső részen. Érdeklődve pillantok rá és várom, hogy továbbinduljunk, de nem történik semmi sem. Ahogy telnek a percek egyre nagyobb feszültséget érzékelek a levegőben, ami Nathan körül kering és lassan kezd megfojtani.
- Elmondod, miért álltunk meg itt? Mert ha nem, akkor én kiszállok és megyek haza - szólalok meg, mire felém kapja a fejét.
- Nem mész innen sehová, mert nem engedem. Különben meg megérkeztünk - feleli, mire érdeklődve fordítom felé a tekintetemet.
- Mégis hova? Itt csak néhány lepukkant épület van, amik inkább bontási engedélyre várnak, mintsem emberekre.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de most tévedsz. Itt található az egyetlen, utánozhatatlan és hihetetlenül szuper Rowan's Caffé and More. Ez egy kajálda, ami szerintem megfelel a kritériumaidnak, miszerint olyan helyre vigyelek, ahol nem árthatsz másoknak. - A válaszán nem kissé lepődök meg, mert nem számítottam arra, hogy egyáltalán bármire is figyelt volna saját magán kívül.
 Kinyitja az eddig zárt járművet és kiparancsol belőle, majd megkerüli azt és elém lép. Nem tudom érteni a cselekedeteinek az okát, de most úgy érzem egészen normálisan viselkedik. Megfogja a kezemet, mintha attól tartana, hogy megszököm és bevonszol az egyik romos épület mögé. Egy eléggé ramaty állapotban lévő ajtóhoz lép, majd kinyitja és beráncigál maga után, azonban romos külső mögött nem kis meglepetés fogad. Egy roppant elegánsnak nem kifejezetten mondható helyiségbe lépünk be, ahol szinte sehol sincs senki. Leülünk egy üres asztalhoz és rendelünk magunknak valamit, amit egy nagyon helyes és kedves pincérfiú hoz ki. A kávé és a sütemény is nagyon finom és még Nathan is egészen aranyosan viselkedik, de valami rosszat sejtek az egész mögött. Vajon ez a pillanatnyi idill meddig marad még fent közöttünk?