~ 22.rész ~

Sziasztok!
Már meg is hoztam a következő részt, amire kíváncsian várom a reakciókat. Az előző részhez pedig köszönöm szépen a kommenteket.
Nem is húzom tovább az időt, jó szórakozást kívánok a történethez :)



 Fájdalom. Kétségbeesés. Gyűlölet. Ezek az érzések kavarognak bennem, miközben hazafelé tartok. Azzal, hogy elvitték a nevelőimet mindentől elszakítottak. Csak ők tudják kik a vér szerinti szüleim, hogy hol vannak és kizárólag ők tudnak velük kapcsolatba lépni. Ha tudnám, hogy ők hogyan csinálják, akkor most a szüleimet hívnám és hozzájuk futnék védelemért. De nem. Feladom, hogy örökké én legyek az, aki minden baj elől elmenekül. Azt akarom, hogy most a baj legyen az, aki nem mer a közelembe jönni, mert fél tőlem és félti magát. Visszaérve a szobámba mit sem törődve azzal, hogy át vagyok egy kissé fagyva vagy hogy esetleg koszos lehetek egyenesen az ágyamhoz megyek. Lerágatom róla a véres takarót, megvetem, majd úgy ahogy voltam bezuhanok a kellően hűs paplanhabokba. Az álom egyből elnyom, s olyan vizekre evezek, amikre soha többet nem akarok.
 Hiába békés minden és nem látok semmit sem a fehérségen kívül, nem tudok nyugodt maradni. Minden érzékemmel azt érzem, hogy bármelyik pillanatban eltűnök és egy olyan helyre kerülök, ahová egy épeszű ember sem szeretne. Sejtéseim nem sokat váratnak magukra, ugyanis pár pillanat múlva itt-ott vérfoltok kezdenek nőni, amik hamarosan elérnek engem is. Páni félelem lesz úrrá rajtam, hogy megpróbálok felemelkedni a tócsából, de az nem enged el. Teljesen magába akar szippantani, s egy pillanat törtrésze alatt a vére elkezd felfele kúszni a lábaimon, míg el nem nyel. A levegő beszorul a tüdőmbe és olyan hirtelen kezdi el szétfeszíteni a mellkasom, hogy attól félek ott helyben meghalok. Összeszedem a maradék lélekjelenlétem és egy légbuborékot idézek magam köré. Azonban túl lassan haladok vele ahhoz, így érzem, ahogy lassan minden erő kiszáll belőlem, míg végül egy újabb rémálomba kerülök. Olyan helyre, ami az ébrenlét és az álom határán van, s minden érzékem arra összpontosít, hogy meg tudjam magam védeni. Kis idő múlva már a félig éber állapot határán vagyok, mikor meghallom valaminek a nyüszítését és folytonos fújtatását. Óvatosan kinyitom a szemem és felülök az ágyon, hogy jobban lássam a jövevényt. A takaró alatt megidézek egy lőfegyvert, majd kimászok az ágyamból és hang irányába indulok. Az ablakon besütő telihold fényében tisztán kivehetően kirajzolódik Fürge alakja, ahogy a falat fújtatja, mintha lenne ott valami. A fegyverem a falra szegezem, miközben leguggolok a kis rókakölyök mellé.
- Nincs itt senki rajtunk kívül Fürge - mondom és a füle tövét kezdem el simogatni.
 De van, csak te nem látod, mert az árnyékba olvadt. Biztos arra vár, hogy lankadjon az éberségünk és megtámadhasson minket.
- Kérlek higgy nekem. Csak mi vagyunk itt, de ha lenne is más, már rég halott lenne. Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged is elveszítselek. Kérlek nyugodj meg és pihenjél egy kicsikét! - Felelem s felemelkedem, hogy eltehessem a kézifegyvert a hátam mögé. Amint ezzel megvagyok  újra lehajolok, hogy kezembe vehessem a didergő apró testet és visszamegyek az ágyamhoz. Leteszem rá, ahol kényelmesen tesz néhány kört és letelepedik a párnám közelébe. Én is gyorsan visszabújok a takaróm alá és ismételten megpróbálok elaludni, több-kevesebb sikerrel.

~*~*~*~

 Reggel arra ébredek, hogy valaki nyalogatja a képemet és nem éppen kellemes érzéssel tölt el. Egyik kezemmel letakarítom az arcomat, hogy ki tudjam nyitni a szemem. A másikkal megkeresem a nyalogatás forrását és odébb tolom, nehogy leverjem, miközben felülök az ágyon. Kinyitva a szemem egy nemvárt látvány fogad. A szobám kissé fel van dúlva, s tudom, hogy nem nem én csináltam ezt a rendetlenséget a helységben. Borzongás fut végig a gerincemen, majd kómás fejjel az ölembe kapom Fürgét, hogy egy kicsit simogassam. Jó figyelemelterelésnek, mert addig sem idegesítem magam azzal, hogy ki vagy mi járt nálam az éjjel. Az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantok, hogy megnézzem mennyi az idő, s keserű ízzel a számban konstatálom, még nagyon hajnalban keltem.
- Na nekem mennem kell készülődni, mert még rendet kell tennem idehaza - mondom és leteszem az ölemből a kis rókát.
 Magamra kapom az ágyam végében lévő köpenyem és leszáguldozok a földszintre, hogy megnézzem mennyi kár keletkezett tegnap. Azonban arra nem számítok, hogy lent minden olyan lesz, mintha bomba robbant volna, majd egy hurrikán szelte volna át a területet. A dolgok szanaszét vannak és még Alexander jégszobra is a nappali közepén áll. Letapogatom a pajzsot, hátha valahol hézagos, de nem találok rajta semmilyen hibát, így minden erőmmel arra koncentrálok, hogy rendbe tegyem a házat. A repedések a falon elkezdenek maguktól felszívódni, a tárgyak a talajról felemelkednek és a helyükre repülnek. Minden dolog, ami valaha a nevelő szüleimé volt most apró darabokban hever a földön. Azonban némi rásegítéssel sikerül relatívan hamar végeznem a takarítással.
 Mire minden kár megjavul, s minden tárgy a helyére kerül - és nem csak a nappaliban - amitől teljesen kifáradok. Majdnem az összes energiámat felhasználom hozz, így meg sem lepődnék azon, ha az elkövetkező napokat teljes mértékben átaludnám. Ám az erre vonatkozó terveim egyből dugába dőlnek, mihelyst meghallom, hogy valaki eszement módjára kezdi püfölni a bejárati ajtót. Eleinte megpróbálom kizárni, majd a 10. perc környékén besokallok és a lehető leggorombább arckifejezéssel nyitom ki az ajtót, ám előtte még magára varázsolok egy melegítő-pulcsi itthoni ruhaszettet. Amint kinyitom azt, szinte azonnal megcsap a vattacukorra emlékeztető illatfelhő. Mire megemésztenem, hogy majdnem sikerült leokádnom az előttem álló szőkeséget, valamelyest csillapodik a hányingerem.
- Mit akarsz, Emily? Nem tudom mit nem értettél azon, hogy nem vagyok kíváncsi a süket dumádra? - Teszem fel egyből a kérdést és lassanként elkezdem becsukni az ajtót, ami neki is feltűnik, s kezeivel az ellenkező irányba tolja azt.
- Nem érdekel, hogy mit mondasz Alicia, de most kénytelen leszel velem beszélni - feleli s mit sem törődve a törekvésemmel becsörtet a házba. A hall közepén megáll és felém fordulva csípőre teszi a kezét és vár. Vár arra, hogy én mondjak valami, de azt lesheti. Ha rajtam múlna simán kihajítanám a szemközti falom át és nagy ívben leszarnám a dolgot, de most nem tehetem. Legalábbis még nem. - Nem gondolod, hogy valamit mondanod kéne nekem?
- Halvány lila gőzöm sincs róla, hogy mit akarhatsz Emily. De még ha tudnám is, hogy miről beszélsz, akkor sem mondanék semmit. Nem tartozok neked semmiféle magyarázattal a tettem után, mert nem vagy nekem senkim. Egy buta, szőke és elkényeztetett picsa vagy akinek a szülei mindent megadtak, amit a kicsike, üres fejedben kigondoltál - mondom és tudom, hogy most lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon.
- Olyan ostoba tudsz lenni te is mint a többiek, akik a csinos külső alapján ítéltek meg másokat. El sem tudod képzelni milyen lehet nélkülözni dolgokat, mint például a szeretet, a törődés, a családi légkör. Azt hiszed nekem minden csak fenékig tejfel? Hát nagyon tévedsz, mert nekem sokkal többet kell letennem az asztalra azért, hogy a szüleim akár egy fél pillanatra is figyelemre méltassanak.
- Oh, hogy szakadna meg most a kicsi szívem. Kibaszottul leszarom, és tudod miért? Mert ha miattuk lettél egy ilyen kis pióca, akkor csak sajnálni tudlak. Meg aztán örülj neki, hogy legalább kellettél a szüleidnek és nem szabadultak meg tőled, amint megszülettél. Szóval ne akard nekem megmagyarázni, hogy milyen sanyarú is lehet a szánalmas kis sorsod - mondom és látom, ahogy arckifejezése pillanatok alatt változik meg. Először a sértettség, majd az értetlenség, s végül a szánalommal vegyes aggodalom. Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy azt tegyem ami a legjobb mindkettőnk számára. - Most pedig ha nincs más mondanivalód, akkor akár távozhatsz is...Látom, hogy nincs; az ajtó mögöttem, szóval húzd innen kifele azt a csicsás rózsaszínű Barbie-kinézetedet és vissza se gyere - teszem még hozzá angyali mosollyal az arcomon és megvárom, míg csalódottságával együtt távozik. Becsapja magam mögött a bejárati ajtót és végre megint csak magam maradok, s elcsoszogok a konyháig. Elkészítem a reggeli, majd egy tálcára halmozok azt és egy másik tálcára pedig Thaliának és Fürgének pakolok némi gyümölcsöt, kekszet és két flakon vizet. Ezután mindkét tálcát a kezembe véve indulok el az emelet felé, ahol reményeim szerint a két delikvens található.
 A szobámba érve meg sem lepődök, mikor az ágyamon ülve találom Liát és Fürgét, amint valami mutatványt próbálnak meg összehozni több-kevesebb sikerrel. Mosollyal az arcomon lépkedek hozzájuk és huppanok le az ágyra, s eléjük teszem a tálcát. Hálásan pillantanak felém és éhező gyerekeket meghazudtoló gyorsasággal tömik magukba az élelmet, amit vittem nekik. Lassan én is nekilátok elfogyasztani a reggelimet, s hallgatom, ahogy Thalia további utasításokat ad a kis rókakölyöknek. Vicces látványt nyújtanak, de gondolataim időről-időre visszatérnek az előző napi Alexanderrel történt "beszélgetéshez".
- Thalia, te tudod mik azok az oinok?
- Igen hallottam már róluk és találkoztam is már velük. Nem éppen egy barátságos lények azt meg kell hagyni, és nagyon kegyetlenek. Hasonlítanak a kutya, démon és az ember keverékére, ám nem hiszem, hogy erre gondoltál.
- Nem, tényleg nem. Hanem arra, hogy mik is az oinok? Ha már itt tartunk, tudnál nekem némi felvilágosítást tartani a különböző fajokról, amik itt élnek. Ahhoz, hogy legyőzhessem az ellenfeleimet, ismernem kell a gyengéiket.
- Ez igaz, akkor kezdjünk is bele - feleli, s belekezd a mondandójába, ahol mindent a elmond a legelejétől kezdve.
 Minden fajról mesél, s külön-külön azok tulajdonságairól, sajátosságairól és gyengeségeiről, mialatt én folyamatosan jegyzetelek. Néha egyet elismételtetek vele többször, hogy biztos legyek abban, mindent pontosan írtam-e le. Időközben a Nap is a tetőfokára mászik a téli égbolton, így lemegyek magunk elé idézek valamit az ebédünk gyanánt. Míg Lia folyamatosan beszél, én elmajszolom az ebédem, majd folyatom a jegyzetelést. Mire este hatot üt az óra, már szinte mindet tudok az oinokról, a démonszerű lényekről, a "vámpírokról" - legalábbis a leírás alapján azok lehetnek, mert ha valami vérrel táplálkozik és mások életére tör, azt bárhogy szépítjük is az vámpír marad. Az információk sokasága miatt teljesen kifárad az agyam és szellemileg is lenullázódom, így bevonszolom magam a fürdőbe és egy gyors zuhanyt veszek. Mikor végzek előhalászok egy tiszta pizsamát a ruhásszekrényemből, magamra öltöm és befekszem az ágyamban, ahol pillanatok alatt kerülök az álmok világába.
 Másnap hajnalban fáradtan nyitom ki a szemeimet és rá kell hogy döbbenjek, hogy semmi életkedv nem került belém az éjszaka folyamán. Morcosan kecmergek ki az ágyból, s egyenest a fürdőhelyiségbe megyek, hogy ráncba szedjem megviselt tagjaimat. Egy gyors arcmosás, fésülködés és egyéb reggeli teendőimet elvégezve megyek vissza a hálómba, hogy felöltözzek. Előszedek valami alkalmas ruházatot a szekrényből, majd gyorsan magam kapom, s leszaladok a földszintre. A konyhába lépve elővarázsolok egy tányért, rá pedig szendvicseket és mellé egy nagy pohár tejes-habos csokoládés kávét. Leülök az asztalhoz és nekilátok elfogyasztani a reggelim, majd miután végzek elpakolom a koszos dolgaimat a mosogatóba. A kabátomat és a csizmámat felvéve még visszanézek a lakás belsejére, majd a kulcsomat és egy táskát és a sporttáskámat - amiben az edzőcuccom van - magamhoz véve kilépek az ajtón. Amint elhagyom a házat védő burkot a szomorúság elemi erővel csap le rám, amit eddig a pajzs tartott valamilyen szinte távol tőlem.
 Mielőtt még bárki is észrevenné, hogy milyen "fantasztikus" lelkiállapotban vagyok a ház mögé sietek, hogy onnan induljak a suliba. Mire hátraérek már minden erőmet összeszedtem, hogy sikeresen és ruganyosan a levegőbe repítsem magam, miközben a medálom védelmi láthatatlanságba burkol Sebesen szelem a levegő rétegeit és érzem, ahogy a szemeimet egy idő után csípni kezdik a könnyek, amiket a szél élessége okoz. Az utcákon lassan éledezni kezd az élet, amikor a sok diák és felnőtt a dolgára siet ki autóval, ki iskolabusszal, és ki gyalog. A két táskával a hátamon nem messze az iskolától landolok, s közben még mindig láthatatlan vagyok. Az iskola robusztus hátsóépülete eléggé rémisztő látványt nyújtanak a csipkézett ablaknyílások a kora reggeli félhomályban. Szerencsémre a hátsóbejárat nyitva van, így könnyen be tudok osonni az épületbe és a szekrényemhez sétálok. Az edzőtáskámat az aljába hajítom és kiszedem az első órára kellő füzeteket, könyveket, majd becsukom. Vagyis csak csuknám, mert valakinek a kezeim vasmarokként csukódnak rá az ajtómra. Tekintetemmel nézek csak oldalra, hogy megtudjam, hogy ki is az az elvetemült barom, aki most szeretne nekem keresztbe tenni.