~ 21.rész ~

Sziasztok!
Remélem sikerül elnyernem a tetszéseteket ezzel a fejezettel is. Kíváncsian várom a véleményeket. Ne haragudjatok, hogy csak most hozom, de mostanra lettem vele kész. Szóval ezer bocsi érte :)
Jó olvasás hozzá!


 Velem szemben nem más áll, mint Isaac, de tudom hogy nem ő az, aki most itt velem van. A szeme más színű és a kisugárzása is teljesen eltért tőle. Pontosan tudom, hogy kire jellemzőek ezek a tulajdonságok. Alexander. Ő az egyetlen olyan élő "ember", akiről pontosan tudom, hogy meg akar ölni és ezért el is követ mindent a sikere érdekében. A szorítás egyre erősödik körülöttem és félő, hogy hamarabb összeroppant, mint azt szeretné.

- Eressz el, te seggfej! - Mondom, miközben az öklömmel verem a széles mellkasát. De nem hatja meg és a fájdalom hirtelen járja át minden porcikámat. Olyan ez az egész helyzet, mint egy nagyon elbaszott horrorfilm, amikor a főhősnő esedezik a szabadságáért, holott tudja jól, hogy erre semmi esélye. - Eressz el vagy nagyon megbánod!

- Ó, kicsi Hercegnő az üres fenyegetőzéseddel engem nem versz át. Nem fogsz te semmit sem tenni, mert képtelen vagy arra, hogy megtedd. Gyáva vagy, aki mindig elfut a problémái elől, s várja, hogy helyette megoldja valaki azokat.

- Ez nem igaz! De istenemre esküszöm, hogyha nem engedsz el, örömmel fogom végignézni, ahogy elégsz - felelem és már nem érdekel, hogy ezzel akár le is buktathatom magam a környéken élők előtt. De sebaj, majd kitörlöm mindenki memóriáját és a gond le lesz tudva.

- Nem bántasz te senkit sem, Hercegnő - mondja és hátravetett fejjel elkezd röhögni, amitől a hideg futkos a hátamon.

- Ő lehet, hogy nem, de engem ez ebben nem akadályozhat meg semmi sem - hallatszik az igazi Isaac hangja az ajtóból. Nem látom az arcát, mert a testvére túlságosan is közel tart magához, ahhoz, hogy bármit is lássak. - Alex engedd el a lány. Ő nem közénk való, de ennek az ellenkezőjét csak te képzeled. Semmi különleges sincs benne, teszteltem és igazam van. Nem több, mint egy átlagos középsulis lány, szóval hagyd őt békén és menjünk haza - mondogatja és kihallom belőle a feszültséget és a meglepő nyugodtságot.

- Azt már nem! Ő az enyém és át fogom adni a Kedvesemnek, hogy boldog legyen. Az ő vére lehet az egyetlen gyógymód a betegségére. Ha nem vihetem el élve, akkor majd halottan elviszem - válaszolja és kezeit a nyakamra teszi. Fojtogatni kezd, ám bőröm túlzott forrósága miatt képtelen pár percnél tovább ott tartani azokat. - Átkozott pokolfajzat! Ezért most csúnyán megfizetsz! - Kiabálja rám, mikor elenged és hátratántorodik. Minden előzetes lökéshullám nélkül terülök el a parkettán és hallom, ahogy egy-két helyen megrepednek  csontjaim.

- Hagyd őt békén - kiáltja Isaac és megtámadja a testvérét.

 Indák, energianyalábok, fegyverek zaja tölti meg a teret, ami olyan hangos, hogy félek tőle a szomszédok is felfigyelhetnek rá. Így összekaparom magam a földről és minden erőmet összegyűjtve egy láthatatlan, hangszigetelő pajzsba burkolom az otthonom. A két fiú már nem is velem törődik, így esélyem nyílik arra, hogy begyógyítsam a sérüléseimet, amik az esés közben keletkeztek. Az adrenalin a "csata" hangjaitól tomboló viharként zúg végig a testemen. Aztán minden egy pillanatra kiesik, majd mikor újra tisztán látok mindent, látom, hogy Isaac a földön elterülve fekszik és egy egyre növekvő vértócsa veszi körül. Alexander pedig felém tart véres karmokkal és hasonló színben forgó szemekkel vizsgálgat. Szinte meg sem érzem, ahogy egy kézi tőrt idézek a kezembe, hogy megvédjem magam.

- Most pedig te következel, Hercegnő - mondja és a hajamnál fogva álló helyzetbe rángat.

- Azt lesheted vérlény - felelem és látom, hogy valamit nagyon eltaláltam nála, mert mire kettőt pislogok már felettem áll.
 Kezeit fölém emeli, hogy nagyobb erővel tudjon lesújtani, de elvéti a csapást. Nekem sem kell több kicsúszok alóla és talpra állok, majd én is támadásba lendülök. Míg én a kis tőrrel próbálom megsebesíteni, addig Alex csak az erejét használja, ami látszólag kezdi teljesen kimeríteni. Egy sikeres csapás alkalmával sikerül meg elég mély sebet ejtenem rajta, így jöhet a következő fázis. Egy aprócska alig észrevehető jégport küldök felé, ami pont a sebébe hatol be és ott megkezdi a dolgát. Ő ebből mit sem vesz észre, csak akkor, mikor már túl késő. Ugyanis azok a porszemek vérrel érintkezve megduzzadnak és szétrobbantját az ereket, vénákat és a belő szerveket. A fájdalom kiül az arcára és tudom, hogy meg fogom ölni és ez ellen már nem akarok tenni semmit sem. Utolsó óvintézkedés gyanánt egy jégpáncélba zárom be és a belsejét tűzzel tartom össze, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni. Ezután Isaac mellé sietek és minden erőmet latba szedve megpróbálom begyógyítani a sebeit. Csak remélni merem, hogy nem késtem el ezzel és még sikerül megmentenem az életét.
 Pár pillanat kell ahhoz, hogy megérezzem azt az energiát, ami a gyógyításhoz kell. Azonban most nem éreztem semmit sem, mielőtt a lakás belsejébe havazni kezdett. Csak egy kicsit kapcsolódtam rá a fiú érzékeire és gondolataira, hogy megállapítsam hol törtek el a csontok és hol sérült meg életveszélyesen. Szerencséjére csak néhány törött borda és két súlyosabb vágás van rajta, amit sikerül hamar meg gyógyítani, ám ez szinte teljesen kiszipolyozta belőlem a maradék energiáimat is. A veszteség, amit érzek a nevelőszüleim iránt és a tény, hogy megöltem valakit teljesen elnyomják az érzéseimet, így észre sem veszem, hogy Isaac már majd' kicsattan az életerőtől.
- Jól  vagy Alicia? Ugye a bátyám nem bántott vagy igen? - Áraszt el egyből kérdésekkel, de már válaszolni nem tudok mert eldőlök, mint egy liszteszsák. - Te jó ég, Ali ébredj fel. Térj magadhoz kérlek. Ne add fel ilyen könnyen.
- Jól vagyok csak egy kissé nagyon fáradt vagyok. Most szeretnék aludni egy kicsikét - felem és már csukódnak is le a szemeim. Mély álomtalan világba zuhanok, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudok visszajönni. Minden olyan homályos és tompa, de a legrosszabb, hogy nem tudom, hogy kerültem az ágyamba és ez eléggé zavaró. A ruha, amit reggel vettem fel még most is rajtam van, kissé véresen, de rajtam, ami azért nagyon megnyugtat. Kimászok az ágyból és a fürdőbe vonulok, hogy lemossam magamról a rám száradt vért. A véres ruhákat levéve magamról lángra lobbantom és nem kimondottan érdekel, hogy szerettem-e a ruhát vagy sem. Gyorsan letusolok, s utána megszárítkozom, majd egy szál törölközőbe burkolózva visszamegyek a hálómba, ahol nem várt meglepetés fogad. Fürge és Thalia az ágyamon ülve várnak rám, ha jól gondolom, s amint meglátnak mindketten feszülten figyelni kezdenek.
- Minden rendben van, Alicia? Mintha egy kissé feszült lennél - állapítja meg Lia és mellém repül, hogy alaposabban megvizsgáljon.
- Elrabolták a szüleimet, megöltem egy rám támadó fiút és félek attól, hogy a testvére örökre meggyűlölt. Nem akarok itt maradni, de abban Alexnek igaza volt, hogy nem futamodhatok meg a problémáim elől. Ennek egyszer s mindenkorra véget fogok vetni és nem érdekel, hogy le is leplezhetem magam. Ha kell átgázolok mindenkin, akin csak kell, hogy viszontlássam a nevelőimet.
- Mi változott boszorkány? Amikor megismertelek mindent megtettél volna, hogy a titkod sohase kerüljön napvilágra, de most...Most teljesen másképp állsz a dolgokhoz.
- Hogy mi változott? Az, hogy elegem van abból, hogy mások, olyanok akik soha nem is ismertek elhatározták, hogy megölnek. Csak azt nem értem mi a bajuk van velem vagy egyáltalán mit ártottam nekik. De azt itt és most megmondom, hogy ha kell bárkit megölök és még lelkiismeret furdalásom sem lesz - mondom, miközben magamra kapom a pizsamámat. Tudom, hogy a pajzsom, amit még napközben emeltem még mindig aktív, így valamilyen szinten védve vagyok a betolakodók elől. - Ti hogy kerültetek ide? A legutóbb valahova elmentetek, de most itt vagytok. Félreértés ne essék nem bánom, legalább nem vagyok teljesen egyedül.
- Végig itt voltunk, mikor azok a pokolbeli teremtmények elvitték őket. Mi elbújtunk a közelben, nehogy minket is elvigyenek. Most ez biztosan nagyon önzőn fog hangzani, de nem akartam, hogy minket is elveszíts, mert most szükséged lehet ránk.
- Köszönöm, azt már meg sem kérdezem, hogy ki hozott fel a szobámba. Vannak dolgok, amit jobb lehet nem tudni. Félek, hogy még egy embert sikerült magam ellen fordítanom, de ezt már megszoktam - mondom és ráhasalok az ágyamra.
- Én voltam. Én voltam az, aki behozott ide - hallom meg Isaac hangját, amikor belép a szobámba, mire a hátamra fordulok. Arcán meglátszik, hogy a testvére halála nagyon megviselte és legszívesebben elmenekülne a közelemből. Meg tudom érteni, de azt nem értem, hogy miért van akkor még itt. - Én...Én...Te megölted a bátyámat.!
- Isaac én sajnálom, hogy meghalt a bátyád. Nem tehettem mást, minthogy megölöm, mert ha nem én akkor ő teszi meg ugyanezt velem. Megértem, ha többé látni sem akarsz, de akkor kérlek menj el és próbálj meg mindent elfelejteni.
- De akkor is, megölted a bátyámat. Lehet, hogy nem ő volt a jóság mintaképe, de akkor is a testvérem volt.
- Igen és kis híján megölt. Te mit tettél volna a helyemben? Hagytad volna, hogy kivégezzen, csak mert nem vagyok normális? Szerinted ő az volt? Itt senki sem az, akinek mondja magát és ebből kezd kibaszottul elegem lenni.
- Az akkor sem lenne a megfelelő megoldás, hogy megölsz valakit. Ezzel azt bizonyítod, hogy te sem vagy jobb náluk és csak a saját fejed után vagy hajlandó menni. Miért nem tudsz egyszer másokra is gondolni, ahelyett, hogy csak magaddal foglalkoznál? - Kérdezi, mire bennem, a lelkem egy mélyen elrejtett zugában valami összetörik. Ezt még sosem vágták a fejemhez, holott mindig mások érdekeit tartom a sajátjaim előtt.
- Te nem tudsz semmit sem rólam. Olyan vagy mint a többi haszontalan halandó, akit egyszer megérintett a hatalom szele. Lehet neked mágikus képességed, ha egy idióta, elkényeztetett, arrogáns faszkalap vagy és azt hiszed, mindent megtehetsz. Még te ítélsz el engem? Először szállj magadba és csak aztán alkoss véleményt másokról. De tudod mit? Leszarom, hogy mit gondolsz rólam és teszek róla, hogy soha többé ne is ismerj rám - mondom és mielőtt még reagálhatna kiütöm egy egyszerű tűzlabdával. A leghatékonyabb megoldás erre a problémára az, ha kitörlöm a memóriájának azon részét, amelyik tud a képességemről. Fárasztó egy művelet, de elengedhetetlen olyan esetekben, mint ez is. - Mikor felébredsz nem emlékszem majd semmire sem a mai napból, nem tudod mi vagyok, és nem emlékszel arra, hogy a bál óta találkoztunk-e bármikor is. Soha többé nem fogsz illetve akarsz emlékezni semmire velem kapcsolatban és utálsz, amiért a rendezvény nem a te kedved szerint lett megtervezve.
 Mikor befejezem ájultan esik össze, ami esélyt ad arra, hogy hazateleportáljam a könyvtárukba. Mire sikerül oda és visszateleportálnom Isaacet illetve magamat nagyon kimerülök, de nem érdekel. Még sokáig ülök a falnak dőlve és gondolkodok a ma történteken. Lehet, hogy nem volt szerencsés dolog megölni Alexet, de mindig oda lyukadok ki, hogy nem volt más választásom. Megunva az önostorozást felállok és kinyitom az ablakom, majd egy kis lendületet véve elrugaszkodom az erkélyről felröppenek az égbe. A nyakláncom egyből izzani kezd, s tudom, hogy most már senki sem vesz majd észre. Hol lassan, hol gyorsan szelem a levegőt és kiélvezem az a pár percnyi szabadságot és boldogságot, amit a repülés okoz. Aztán elérem a város szélét és megállok egy pillanatra, hogy megcsodáljam az ékszerdobozra hasonlító látványt. Csodálatos, de már nem sokáig marad ilyen, mert ha kell lerombolom. Nem azért, mert ez minden vágyam, hanem azért, mert meg fogom találni Carolt és Jamest és akkor itt kő kövön nem marad.