~ 20.rész ~

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet és kíváncsian várom a véleményeket. Jöhet hideg-meleg. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket.

Jó szórakozást hozzá :)

Alicia szemszöge:

 Hétvége a legszebb szó a világon, ha ez ember lány vagy fia már nagyon unja az iskolai sznobokat és felszínes libák folytonos csevegését. Az ilyen dolgokat a hétvégén mondhatni ki lehet pihenni, de nem abban az esetben, ha még otthon sem hagynak nyugton ezek az emberek. Nem kellemes érzés szombat reggel 8-kor pizsamában vitatkozni egy baráttal. Főleg nem akkor, ha az a barát egy fiú, akinek a szemei nem éppen az arc megfelelő részére koncentrál, hanem a mellemet nézni.
- Isaac, mi lenne, ha most fognád magad és átmennél a nappaliba, míg én valami olyan ruhát veszek fel, amiben nem a melleimet fogod bámulni - szúrom le a fejét és már látom is, ahogy az említett testrésze teljesen pipacsvörössé válik.
- Talán igazad van és tényleg jobban járnánk - válaszolja, mire felpattanok az asztaltól és felrohanok a szobámba.
 A szekrényhez lépek, kikeresek egy kényelmesnek ítélt ruha-összeállítást valamint fehérneműt szettet és átvonulok a fürdőszobába. Gyorsan magamra kapom őket, elvégzem a szükséges reggeli teendőim, majd egy hajgumival összefogom a hajam és visszaslattyogok a konyhába. Isaac még mindig ott ül az asztalánál és elgondolkozva mered magam elé.
- Kérsz kávét vagy valamit enni? - Kérdezem meg, mire ijedten kapja felém a fejét.
- Egy kávé és egy kis kaja az most jól esne - feleli, majd fejét az asztalra hajtja. Szememet forgatva lépek a konyhapulthoz és veszek elő két hatalmas bögrét. Leteszem a pultra és a kávékiöntőből beleöntöm a két csészébe a kesernyés nedűt. Az asztalra teszem őket, majd a hűtőből tejet, az egyik szekrényből pedig cukrot veszek elő és azokat is az asztalra rakom. Előszedek még három tányért, majd leteszem őket a többi mellé és megvárom, míg Isaac rám nem figyel.
- Tessék itt a kávé - mondom, miközben az orra elé tolom a gőzölgő kávésbögrét.
- Köszönöm- motyogja vissza, majd felemeli a fejét és beleiszik. Az az arc, amit akkor vág, mikor rájön arra, hogy se cukor se tej nincs benne felér egy igényes festménnyel. - Miért van ilyen szar íze?
- Mellesleg azért, mert nem mondtad meg, hogy hány cukorral szeretnéd és hogy kérsz-e bele tejet. Amúgy mit szeretnél enni? Én valami könnyed szendvicsre gondoltam, neked is jó lesz?
- Aha értem, akkor ezért ilyen rossz. Igen a szendvics nekem is jó lesz - mondja, majd a cukortartóért nyúl és elkezdi belelapátolni a cukrot. Míg ezzel van elfoglalva, addig én az egyik tányérra sonkás-salátás szendvicseket idézek. Nem kell sok, hogy egy kissé elméretezzem a dolgokat és a pár reggelire szánt szendvics helyére két tucatot varázsolok, ami már neki is feltűnik. - Ezt meg hogy a csudába csináltad?
- Egyszerűen és gyorsan. Amúgy ez egy nagyon régi "ujj gyakorlat", amit már legalább ezer éve ismerek. Könnyű, gyors és mindig kéznél van a kaja, szóval tényleg csak egyszerűen.
- Ez bámulatos, de ezzel még nem nyerhetsz csatát. Mondjuk, ha megtámad egy csapat éhes grizzly medve akkor talán jól jön, de egy harc közben nem. És ha már itt tartunk, akkor mondani szeretnék valamit, ami szerintem nagyon fontos.
- Ki vele, mert nem érek rá egész nap. Meg aztán ha hülyeség, akkor jobb a rosszon túlenni.
- Igen, tehát arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt edzeni. Tudod, hogy te is megtanuld uralni az új képességedet, meg nekem sem ártana egy kis gyakorlás. A mester mindig azt mondja, hogy nem vagyok elég jó és...
- Na jó elég legyen. Lehet, hogy te jó ötletnek tartod ezt az "edzünk együtt, mert jó móka lesz" dolgot, de én nem. Világ életemben minden ilyesfajta gondomat magam oldottam meg, szóval nem kell a segítség. Legalábbis nekem nem, de...Ha neked szükséged van egy partnerre, aki alkalomadtán elintéz akkor állok a kihívás elébe. Azonban van egy feltételem, mégpedig az, hogy az én szabályaim szerint játszunk. Ez nagyjából annyit tesz, hogy senkinek sem mondhatod el, a sérülésekért nem vállalok felelősséget és a felszereléseket neked kell hoznod. Ennyi lenne azt hiszem - mondom, miközben egy kis kaját veszek magamhoz.
- Ha csak ennyi, akkor akár már ma is kezdhetünk - válaszolja lelkesen, ami nagyon zavaró még korán reggel éhgyomorra. - Csak haza kell ugranom és elhoznom néhány eszközt és már mehetünk is az egyik edzőterembe.
 - Csak ne olyan lelkesen. Én nem megyek semmilyen edzőterembe vagy olyan helyre ahol sok ember lehet. Menjünk inkább a ház mögötti erdőbe. Ott sokkal jobban tudsz reagálni egy esetleges éles helyzetbeli szituációra, így felkészültebb leszel majd egy valós támadásra - mondom, mire bólint.
- De az eszközökre akkor is szükségünk lesz, szóval azokért mindenképpen el kell ugranom. Amúgy a fák között akarsz gyakorolni vagy...?
- Nem kellenek az eszközök, mert szerintem a tied be vannak chipezve. Meg aztán ahhoz, hogy a erődet és a képességedet fejleszd ahhoz nem kellenek botok, íjak, kardok meg ki tudja még micsoda. Aki erőssé akar válni annak meg kell tanulni uralni a hatalmát vagy valami ilyesmi.
- De ez lehetetlen dolog. Mi van akkor, ha valaki éppen arra jár, amerre mi gyakorlunk és meglát téged? Magam miatt nem aggódom mert én tudom ki kicsoda, de te hogy különbözteted meg őket?
- Túl sokat aggódsz és sokszor tök feleslegesen. Csak akkor bukom le, ha éppen gyógyítok és az sem olyan nagy dolog. Egy kis memóriatörlés és mindenki elfelejti, hogy mi történt, illetve, hogy én valaha is léteztem volna. Szóval, felőlem indulhatunk csak adj 2 percet arra, hogy átöltözzek - teszem hozzá és meg sem várva a reagálását felteleportálok a szobámba. Ledobálom magamról a ruhadarabokat, majd mikor már csak egy szál fehérneműben vagyok magamra varázslok egy téli szettet. A tükörben konstatálom, hogy a célnak megfelel és leteleportálom magam a konyhába. - Mehetünk!
- Hű ez tényleg gyors volt! Ha nem gond elpakoltam magunk után és a maradékot letakartam szalvétával - válaszolja, majd magára kapja a kabátját és a kilép a bejárati ajtón. Alig tesz meg két lépést a verandán, mire érzékeli, hogy nem követem és visszafordul, s érdeklő vizsgálgat a tekintetével. - Te nem jössz?
- De, de nem lenne egyszerűbb egyből az erdőben lenni és nem kifáradni még mielőtt ténylegesen megerőltetnénk magunkat? Úgyhogy gyere csak nyugodtan vissza, mert most sokkal gyorsabb fogsz utazni, mint eddig bármikor - mondom, mire érzem hogy kezd elönteni az energia, ami teljesen felszabadít. Isaac lassan elém lépked, majd beteszi magam mögött az ajtót. - Add a kezed, de előre bocsátom, hogy még ilyet sosem csináltam.
- Miii...?... - Még hallom ahogy a kétkedés magvai lehullanak a szájáról, de már nem fog vissza.
 Az erő szinte szétrobban a fülemben és már érzem is, ahogy minden részecske egyesével kel életre. A teleportáció az egyetlen olyan képességem, amit már a kezdetek óta ismerek és használok. Természetesen a jégvarázs volt a másik, de ezek lényegtelenek az utazás szempontjából. Az egész nem tartott tovább nagyjából fél percig sem, de nagyon kimerítő volt az hétszentség. Mikor kinyitom a szemem azt veszem észre, hogy minden kissé vízszintesen van körülöttem és fölöttem Isaac fekszek. Vagy ha jobban belegondolok támaszkodik, nehogy rámessen.
- Jól vagy? - Kérdezem meg mikor érzem, hogy a hangom is megtalálta magát és a lüktetés is alábbhagy a fejemben.
- Én igen, de te hogy vagy? Amint megérkeztünk úgy terültél vagyis terültünk el, mint béka - mondja és látom az arcán a mosolyt. Micsoda mosolya van és azok a gödröcskék...Így majdnem olyan helyes, mint Nathaniel vagy Alex, aki akár aranyos is lehetne, ha nem akarna megölni. Te jó ég mi a jó büdös fészkes fenéket gondolok! - Korholom le magam, és még időben megállítom a késztetést, hogy megsimogassam az arcát.
- Aha jól vagyis jobban, hogyha végre leszállsz rólam és hagysz egy kis levegőhöz jutni - felelem, majd arcára kiül az értetlenség. Lökök egyet rajta, hogy vegye észre a célzásom, mire lassan de biztosan észbe kap és lefordul rólam.
- Ezer bocs, de te rántottál magaddal. Mondjuk az igaz, hogy akkor is leszállasztattam volna rólad, de nem akartam, hogy bajod essen. Szóval tényleg bocsika.
- Igazából nem tehetsz róla, mert azért valljuk be őszintén, hogy így legalább nagyon aranyos lehettem. Nem ordítottam le a fejed, nem csináltam még belőled hóembert és még csak össze se törtelek. Tehát összességében egy angyal lehettem - mondom mosollyal az arcomon, miközben felállok a hóból és felsegítem a nálam majd' egy fejjel magasabb srácot.
- Na itt van az a kis szerénység, amit annyira hiányoltam. De igazad van, nagyon aranyos tudsz lenni, amikor alszol vagyis ki vagy ütve. Akkor mivel kezdjük? Bemelegítés vagy csak csajunk a lecsóba?
- Az éberség az egyetlen fegyvered az életben Isaac. Védd magad - kiabálom, az egyik vastagabb fa árnyékából, mialatt alattomos módon egy nagy adag havat rántok le a nyakába.
 Szegény gyerek nehogy reagálni még megijedni sem volt elég ideje, amikor a hóolvadék a nyakába csúszott és jeges érintésével végigszántotta a bőrét. Ugrándozva vonul ő is fedezékbe egy másik fa árnyékéba, ahonnan most ő indít támadást. Azonban vele ellentétben nekem sikerül elkerülni az ellenem megindult indákat. Mivel nem tudom milyen képességei vannak a növények irányításán kívül így többfélével próbálkozok. Tűzlabda, fél hóvihar, lángindák, tűzcsóva, ami a talaj érve jégtüskékké változik, más szóval bármivel amivel kicsalogathatom őt a csigaházából. Ez mondjuk így sokkal élvezetesebb, mint élettel megtölteni élettelen dolgokat és elképzelni, ahogy azok mozognak és támadnak. Ez így kevésbé fárasztó, de azért ez is igazán megterhelő egy idő után. A láncom egy idő után lassan melegedni kezd, mire a csapásaim abbamaradnak, ami pár perc múlva Isaacnak is feltűnik. Érzem, ahogy a fájdalom és a kíváncsiság furcsa elegye végigkúszik a gerincem mentén és zsibbadással tölt el.
- Alice, jól vagy? - Kérdezi meg mikor mellém érv összegömbölyödve talál a fa tövében. - Mondj már valamit; mi a baj?
- Valami nem stimmel - suttogom a szavakat, s mikor érzem, hogy a zsibbadás enyhül felülök és meredten bámulok magam elé. - Azonnal haza kell mennem. A nevelőszüleimmel történt valami és tudni akarom, hogy mi. Haza kell jutnom, de nem teleportálhatok, mert valaki figyeli a házat és egyből kiszúrna.
- Hazaviszlek, csak add a kezed - feleli, majd a hónom alá nyúlva felemel a hóról.
 Gyors léptekkel hagyjuk magunk mögött a csatamezőnket és lassacskán kezd visszatérni az erőm. A háztól alig 500 méterre elengedem a fiút és a saját erőmből és lábaimon közelítem meg azt. A lakásba belépve nem tapasztalok egyből semmi furcsát, ám amint beljebb megyek a lábaim a földbe gyökereznek. Minden holmink szanaszét van hajigálva vagy szét van rágva apró darabokra. A méreg pillanatok alatt önti el az agyam és nem kell sok, hogy mindent megsemmisítsek magam körül. Caroline és James sehol sincsenek, de érzem, hogy már nagyon nem tudnám őket megtalálni.
- Alicia mi a csuda történt itt? - Jön a kérdés a hátam mögül, mire ijedtemben majdnem leleplezem magam. Azonban ezt megakadályozza az, hogy két erős kar fonódik körém és egy kellemes bizsergős hang nyugtatni kezd. - Minden rendben lesz meglásd, csak hagyd megtörténni a dolgokat.
- Isaac nem tehetem, ők voltak a családom mióta az eszemet tudom. Hiába érzem azt, hogy mérföldekre vannak tőlem, mégis ők neveltek fel és csak ők tudják ki vagyok valójában. Ők az egyetlen kapcsom a szüleimhez, már ha mondhatom ezt. Nekem csak ők vannak - mondom és a végére mér olyan vékony a hangom, hogy érzem mikor megremeg és elerednek a könnyeim.
- Hé biztosan nem hagytak magadra és gondolj bele, lehet hogy csak elbújtak.
- Nem, nem nem...nem bújtak el érzem. Valaki vagy valami elhurcolta őket és nézd mit tettek a házzal. Ez nem normális, mert nem őket akarták. Én voltam a célpont, de nem találtak meg, így elvitték a nevelőimet az lesz a legjobb, ha most minél hamarabb elindulok valamerre...
- Az nem megoldás, ha mindig elmenekülsz a bajok elől. Láttam hogy harcolsz és simán fel tudnád venni a versenyt ellenük. Miért hiszed azt, hogy pont te kellettél nekik? Lehet, hogy simán emberrablók voltak, akik azt hiszik így ki tudnak valamennyi pénzt zsarolni az ártatlanokból - mondja és tudom, hogy hazudik. Van valami amit ő észrevett és tudja, hogyha nem mondja el kicsinálom. Így egy kicsit belepiszkáltam a fejébe, hogy ösztökéljem mondja el amit tud. - Ezek oin nyomok. Az oinok egy démoni kutyafaj, ha úgy tetszik. Késesek követni bizonyos ideig egy és ha szerencséd van akkor kaptak enni, mielőtt elengedték volna őket. Ha nem akkor ha megtalálnak és nincs mellettük a gazdájuk széttépnek. Nem tudom ki küldhette a családodra ezeket a lényeket, de az biztos, hogy nem ölette meg velük.
- Ezt miből gondolod? Eltűntek és nem érzékelem őket sehol sem. Mi van akkor, ha már nem is élnek?
- Ilyenekre ne is gondolj. Jól vannak csak biztosan olyan helyre vitték őket, ahol nem tudod érzékelni őket. Lehet, hogy ezzel akarnak kicsalogatni a búvóhelyedről és így akarnak elkapni, hogy aztán kiszedjék belőled, amit tudni szeretnének.
- Te ezt honnan veszed? Nem is tudod, hogy kik akarnak elkapni vagy egyáltalán megölni. Miért érzem azt, hogy valami nagy titkot rejtesz el előlem? - Kérdezem miközben megfordulok a karjaiban. Szemein valami furcsa fény cikázik át, amivel leleplezi önmagát. Az aki most velem áll a szobában az nem más, mint....