~ 10.rész ~

Sziasztok!

Újra itt vagyok és örömmel jelenthetem be, hogy hosszas készülődés, s gondolkodás  után meghoztam a következő részt. Remélem elnyeri, majd a tetszéseteket és pipával, kommenttel vagy egy chates üzenettel ezt a tudtomra is hozzátok.

Szóval jó olvasást és szórakozást hozzá.

 Miután Isaac aggodalmait sikerül eloszlatnom, kicsengetnek, így nem látom értelmét, hogy tovább maradjak az iskolában. Mivel a következő óra tesi és az összes osztály síelni megy, még azelőtt elhagyom az épületet, hogy a diákok kiözönlenének a termekből és teljesen megtöltenék a folyosókat. Táskámmal a vállamon sétálok hazafelé, ami nem valami bizalom gerjesztő tudva tudván mi lett a múltkorinak is a vége, azonban ez most egy cseppet sem érdekel.
 Ahogy a reggel pontosan megfigyelt úton haladok a megváltást jelentő otthonom felé, néha-néha bevillannak emlékek. Nem tudom pontosan, hogy ezek az enyémek-e még vagy talán Isaacé, de azt biztosra veszem, hogy fájdalmasak. Minden egyes pillanatban jobban érzem a fájdalmat, a kín és a szenvedést. Egy kisebb áramütésszerű érzés ránt vissza a valóságba a gondolataim közül. Újra egy kihalt utcában járok, melyek a várost behálózzák, és még véletlenül sem tudok tájékozódni közöttük. Időközben fejem az kis, szúró fájdalom irányába fordítom és kell néhány tétova pislogás, hogy ráeszméljek nem képzelődöm-e. Az ami nekem jött egy aprócska, villódzó "villanykörte?" és éppen a hóból próbál meg felkelni.
- Ezt nem hiszem, ez csak valami rossz tréfa - suttogom magam elé. - Bizonyára csak a képzeletem játszik velem. Ez nem a valóság és én megint nem vagyok magamnál, mert ilyen nem létezik.
- Aucs - mondja a kis szárnyas lényecske, majd hirtelen felröppen a hóból. Felém fordul, majd egyenesen a szemem elé villan. Néhány tétova oldalra röppenés után fixszálja a helyzetét előttem, majd megszólal. - Szia! Thalia vagyok, és te ki vagy?
- Én normális vagyok, de te mi vagy? Mármint a nevem nem "normális", hanem Alicia. Te jó ég én egy képzeletbeli lényhez beszélek. Biztosan bevertem a fejem - mondom, és a végét inkább magamnak, mintsem a ki teremtménynek.
- Alicia...Olyan ismerős nekem ez a név. Mindegy. Én egy Pille vagyok, és örülök, hogy megismerhettelek.
- Mi az a Pille?
- Hát az olyan, mint egyes nyelveknél, a tündér, a kobold és a szárnyas manó egyvelege. Egyszóval Pille. És te mi vagy? Mert, hogy ember nem az biztos, hiszen ők nem látnak minket. Még akkor sem, ha mi az akarnánk, hogy lássanak.
- Én normális vagyok a magam módján, de te akkor sem lehetsz igazi.
- Ez egy icurka-picurkát sem igazságos a részedről. Már reggel is észlelted a fényemet, de akkor az a fiú elhitette veled, hogy nem láttál. Mondd ők tudják, hogy mi vagy?
- Nem értem miről beszélsz - felelem, szándékosan kitérve a válaszadás elől. A beszélgetésünk Thaliával kezd a nagyon bizarr felé közeledni, így inkább jobbnak látom folytatni az utam.
- Most itt fogsz hagyni? - Kérdezi, s utánam száll. - Ne tedd ezt velem. Már nagyon rég nem beszéltem senkivel, aki tudomást vett rólam - mondja és érzem, hogy a szívem tájékát valami, kissé új érzés veszi körül.
- Rendben; gyere velem, de út közben nem akarok válaszolni. Így is hülyének érzem magam azért, mert veled beszélek. Szóval menjünk csak haza és akkor már nyugodtan tudunk kommunikálni. Nem szeretnék túlzott feltűnést kelteni - mondom, mire Thalia bólint és most már ketten haladunk a fedezéket jelentő házunk felé.
 Útközben nem szólunk egy árva szót sem egymáshoz, ami megnyugtató, hisz' így nem érzek késztetést válaszolni. Az utcákon végighaladva néhány idősödő nővel és férfival találom szembe magam, akik furcsán méregetve néznek rám, majd elfordulnak. Szerencsémre most nem tévedek el, így az iskolától való indulási idő és az otthonom ajtaja elé való megérkezési idő közt mindössze 40 perc telik el. Vagyis ennyi időre van szükségem, ha gyalog jövök és időközben egy "Pillébe" ütközöm. A kulcsommal kinyitom a bejárati ajtót és a kis szárnyas lénnyel a vállamon belépek a házba. Ő felröppen onnan, hogy le tudjam venni a kabátom, s azt a fogasra téve indulok meg a konyha irányába. Ott kiveszem a hűtőből az ebéd gyanánt elrakott maradékot, és leülök az asztalhoz. Thalia tétlenül lebeg egy helyben, míg rá nem szólok, hogy üljön már le, mert zavar a  repkedő látványa evés közben. Pár pillanatig csak nézzük egymást, majd felállok a székről és az egyik polchoz lépek.
- Gondolom éhes vagy, viszont nem tudom, hogy mit esznek a hozzád hasonlók. Szóval van itt keksz, édesség, kétszersült, gyümölcs vagy ilyen natúr hungarocell szelet. Esetleg te is tudsz még olyat enni, amit én eszek, tehát csak mond meg mit szoktál enni.
- Hát leginkább, gyümölcsöt és szárított gyökereket szoktunk enni. Bár ha azt nézem én már egy ideje nem igazán ettem, de nem is hiányzott. Szóval egy gyümölcs és egy kis keksz nagyon is megfelel - mondja s előszedem a szekrényből azt, amit kér. - Nagyon köszönöm.
- Igazán nem tesz semmit - mondom, némileg bizonytalan hangsúllyal. Újra leülök az asztalhoz és nyugodtan befejezem az ebédet. A mosogatóhoz lépve elmosom a tányéromat, s elpakolok az asztalról, miután Thalia is befejezi az étkezést.
 Mivel nem tudom, hol lenne a legbiztonságosabb, így a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntök. A szobámba megyünk, ahol minden kíváncsi szem elől rejtve tudom magunkat tartani. Mindketten letelepszünk az ágyamra és várakozóan nézünk egymással farkasszemet. Végül én töröm meg a csendet, ami se nem volt kínos sem pedig nyugtalanító, ami azért éppen jól jött.
- Szóval mi szél hozott ide, erre a fura földre? És ami jobban is érdekel, mikor? - Kérdeztem tettem fel az első kérdésem, ami nyomasztotta a lelkem.
- Igazából már vagy 10000 éve vagyok itt, ezen a környéken. Láttam, hogyan változik a vidék, és hogyan lepik el idővel különleges népek ezt a földet. Mondhatni elég öreg vagyok, de lelkiekben még minden gyermetegnek érzem magam. Az a jó a Pillékben, hogy nem öregednék egy bizonyos idő után, így habár bölcsebbek leszünk, öregebbek biztosan nem. És te hogy kerültél ide?
- Én nem önszántamból érkeztem ide, hanem érdekből.
- Miért?
- Mert ahonnan ideköltöztünk, volt egy lány, akinek segítettem és nem tudta értékelni. Manapság, ha valaki egy kicsit is segítőkész, már egyből szörnyetegnek nevezik - mondom és szándékosan a magam javára ferdítem a történelmemet. Ő erre csak bólint egyet, mintegy tudomásul véve, megérti a helyzetem.
- És a barátaid tudják, hogy milyen vagy? Mármint milyen képességekkel rendelkezel?
- Nem értelek. Én teljesen normális, hétköznapi lány vagyok, aki szeretne végre beilleszkedni egy normális környezetbe.
- Látom rajtad, hogy tudod, hogy tudom a titkodat, de ne félj nálam biztonságban lesz. Igazából már az első pillanattól kezdve valamiféle rokonszenvet éreztem irántad, hiszen nem lehet könnyű eltitkolni mások elől azt, hogy képes vagy hóval borítani egy csettintéssel egy egész vidéket - mondja elismerően, nekem pedig kedvem támad megfojtani ezért a kijelentéséért.
- Nem értesz te semmit. Sosem láttalak vagy érzékeltelek a közelemben, pedig elég érzékeny vagyok az ilyesmire. Nem tudhatod milyen úgy felnőni, hogy senkiben sem bízhatsz és nem tudod mi történik veled és azzal mennyi bajt fogsz majd okozni - mondom, vagy inkább üvöltöm a szemébe és nem is érzem, hogy most ezzel akár el is vethetem a sulykot.
- Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehetett neked könnyű, de sosem voltál egyedül. Vannak rajtad kívül még olyanok, akiknek rejtegetniük kell a valódi kilétüket. Kérdezd csak meg a drágalátos barátaid, hisz' ők sem mind makulátlanok - feleli, majd egy dühödt pillantással kireppen a csukott ablakon keresztül.
 Vállat vonok és végigdőlök az ágyamon, hogy kipihenjem magam, azonban valami nem hagy nyugodni. Hogy értette, hogy az "állítólagos" barátaim sem azok, akiknek én látom őket? Ők nem a barátaim, csak egy iskolába járunk. - Gondolom magamban, miközben a fülembe helyezem a fülesemet és elindítom rajta az első számot. Nagy valószínűséggel elaludhattam, mert mikor kinyitom a szemem már régen sötét van és a ház is megtelt érzések, hangulatok és hangok ezreivel. Lefordulok az ágyról és a fürdőbe sietek, hogy egy kicsikét rendbe szedjem magam. Egy gyors fésülködés, arc mosás után lemegyek az emeletről. A lépcsőtől balra egyből a nappaliba lépek, ahol Caroline és James nyugodtan, teát szürcsölgetve beszélget.
- Sziasztok! Mikor értetek haza? - Kérdezem érdeklődve, mert egyikük sem ébresztett fel mikor megjöttek.
- Nem olyan régen, talán 2 órája. Felmentünk hozzád, hogy megnézzük jól vagy-e és láttuk, hogy milyen nyugodtan alszol, így inkább lejöttünk és nem keltettünk fel - ad magyarázatot J. - És milyen napod volt? Láttál valami érdekeset?
- Hát....nem igazán. Elmentem suliba, hazajöttem, megebédeltem, tanultam szóval csak a szokásos. És semmi érdekeset nem láttam, de mire is értetted?
- Mindegy, nem érdekes. És mi történt a suliban, és el kell mondanunk valamit - mondja Caroline.
- Mondom semmi különös nem volt. Hallgatlak benneteket!
- Mr. Ravenways azt mondta, hogy segítesz a fiának az előkészületekben és nagyon hálás ezért neked. Ez annyira szuper, végre összebarátkoztál valakivel és még segítesz is neki. Büszkék vagyunk rád. Most viszont nem ez a lényeg. Mr Ravenways azt mondta, mivel segítesz a dekorálásban, és az egyéb dolgokban köteles vagy megjelenni a rendezvényem te is, mint SZERVEZŐ - lelkendezik Caro, és bárcsak tényleg megérteném az okát. Az, hogy segítek Isaacnak az nem vonja egyenesen magam után, hogy el is kell mennem.
- És elmondtátok neki, hogy nem megyek? Mert az egy dolog, hogy segítek Isaacnak, de ettől függetlenül még mindig az a véleményem, hogy nem megyek.
- Igen mondtuk neki és ezért ezt küldi neked - mondja J és a kezembe nyom egy kisebb tasakot. Erőtlenül veszem a kezembe és nyitom ki. A tasakban egy névjegy, egy gyémántra nagyon hasonlító kő és egy üzenet van. Leginkább az üzenet érdekel, így azzal foglalkozom először és olvasom át tüzetesebben: "Tisztelt Alicia! Úgy értesültem róla, hogy nem szándékozik részt venni az eseményünkön. Azonban saját forrásaimból értesülve tudom, hogy segít a rendezvény lebonyolításában. Ezen okból kifolyólag ön is köteles megjelenni a jótékonysági rendezvényen. Remélem sikerül egy időpontot egyeztetnünk, amikor személyesen is találkozhatok Önnel és meg tudjuk beszélni az egyéb részleteket (pl.: ruha-kérdés, érkezés, díszítés, stb). Tisztelettel: Barrett Ravenways" Hát ez remek - gondolom magamban - most mihez kezdjek? Inkább találkoznék az Ördöggel, mintsem egy légteret kelljen szívnom Isaac apjával. Majd megoldom valahogyan, nem lesz más választásom.