Rettenetesen sajnálom, hogy megint ennyit késtem, de elkezdődött az iskola. Igazából itt ezzel még nem lenne gond, csak az van, hogy végzős lettem. Szóval száz szónak is egy a vége: nem tudom milyen rendszerességgel lesznek majd részek, de igyekezni fogok. Remélem megértitek és nem haragszotok meg érte nagyon. Igazából remélem azért sikerül jó és élvezetes, illetve izgalmas részeket írnom, amihez kapok esetleg néhány komit.
Ti vagytok a legjobbak :)
Velőtrázó sikolyra ébredek, amit nem tudok hova tenni. Mivel a szemeim egyből kipattantak, így felülök az ágyon és tekintetemet az éjjeliszekrényen lévő órára szegezem. Hajnali négy óra és a nevelőanyám sikítozik, ami egyet jelent azzal, hogy baj van. Azonnal kipattanok az ágyamból, felveszem a papucsom és egyenesen a nevelő szüleim hálója felé igyekszem. Amikor odaértek egyikőjüket sem találom ott, így lejjebb megyek egy emeletet. Utam egyből a nappaliba vezet, ahol megtalálom mindkettejüket, amint valamit nagyon próbálnak eltüntetni. Melléjük settenkedek és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy rájöjjek, mit is néznek olyan rémülten, de én nem látok semmit.
- Mit néztek annyira? - Teszem fel az első olyan kérdésem, amire kicsivel is jobban érdekel a válaszuk. Mindketten ijedten kapták a fejüket felém és riadt tekintettel méregettek. Arcukon azonban egy teljesen más érzés tükröződik, ami sem az ijedtségükhöz, sem pedig a riadtságukhoz sincs semmilyen köze. A félelem, mely szinte tapintható a levegőben az ő aurájukból árad szét. - Mi az az izé, amitől ennyire féltek? Caroline ugye attól sikítottál?
- Alicia, erre... - kezdi, ám James félbeszakítja.- Lin ideje lenne elmondani neki az igazságot, mielőtt még túl késő lenne.
- Nem értek veled egyet, szívem. Még nem jött el az idő, hogy megtudja ki is ő valójában. Hiába nem a mi gyermekünk, attól felelősséggel tartozunk érte a szülei irányába - mondja Caro higgadtan, de látszik rajta, hogy nem kell sok, s felrobban a benne felgyülemlett düh és tehetetlenség miatt. Szemei csak egy pillanatig villannak rám, majd hitetlenkedve emeli szája elé kezeit. - Én nem úgy gondoltam, Alicia.....
- Elég! Nem érdekel, hogy miért titkolóztok, de most azonnal válaszokat akarok. Mi ez az egész? És hogy kapcsolódnak ide a szüleim?
- Kicsim, mi csak a javadat akarjuk és akartuk is mindig. A szüleid a te védelmedben mondtak le rólad és minket bíztak meg azzal, hogy felneveljünk illetve biztonságban tartsunk. Édesanyád és édesapád különleges képességei benned is megvannak, ám eddig csak anyádéi mutatkoztak. Azért nem akartuk, hogy tudj róla, mert féltettünk és féltünk most is.
- Nem érdekelnek a kifogásaitok és csak az igazságot akarom. Miért hazudtok nekem? - Kérdezem és már tudom, hogy a könnyek, melyek ellen eddig derekasan tartottam magam, lecsordulnak az arcomon.
- Mi nem hazudunk, Alicia - mondja J és lép felém egyet, mire automatikusan hátrálok előle.
- Dehogynem! Érzem rajtatok és látom, ahogy a körülöttetek lévő levegő sötéten vibrál, mintha valamit még eltitkolnátok előlem. Arra a kérdésemre se válaszoltok, hogy miért sikított Caroline; vagy talán az sem rám tartozik? - Teszek fel újfent egy kérdést, ám mielőtt még válaszolhatnának faképnél hagyom őket.
A szobámba rohanok és magam után finoman szólva bevágom az ajtót. Az ágyra dőlve zokogok tovább, mert érzem, hogy végleg egyedül maradtam. A hitem, amit eddig a beléjük vetettem, úgy foszlik porrá, mintha soha nem is lett volna. A hátamra fordulok és a plafon nézve emésztgetem a hallottakat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kipattanok az ágyból és a ruhásszekrényemhez lépek. Kinyitom a kétszárnyú ajtót és előkotrok belőle egy meleg nadrágot, pulcsit és még néhány szükséges ruhadarabot, majd átöltözök. Óvatosan nyitom ki az erkélyem ajtaját, és zárom is vissza, amint csizmám talpával érintem az ott lévő havat. Feltornászom magam a korlátra, majd minden gondolkodás nélkül vetem magam a mélybe. Első gondolatom, hogy egy kicsit össze fogom magam zúzni, de nem ez törtnéik. Ahelyett, hogy hatalmas erővel érkeznék a talajra, alig 10 centivel felette lebegve megállok. Ez meg hogy...? - Kérdezem magamtól, miközben egyre lejjebb ereszkedtem. Első gondolatom az, hogy csak képzelődtem, míg a másik, hogy ezt a szüleimtől örököltem. Nem is nagyon érdekel a valódi ok, inkább az foglalja leg a gondolataim legtöbb részét, hogy elszabaduljak a környékről.
Nem figyeltem merre megyek, csak hagytam, hogy a lábaim a saját útjukat járják és arra vigyenek amerre akarnak. Gondolataim sokfelé és sok mindenen jártak, de leginkább azon, hogy miért vagyok még itt. Megkereshetném a vér szerinti szüleim és elmondhatnám a véleményem róluk, úgy ahogy eddig még soha nem volt alkalmam. Mikor felnézek a földről az égre csak a csillagokat látom és a Holdat, ami még így fogyó félben is több fényt ad az erdőnek, ahova időközben betévedek. A kopár fákon néhány bagoly nézelődik, míg a távolból farkasok üvöltése hallatszik. A kedvem egyből jobb lesz, mert tudom, hogy nem csak én vagyok az egyedüli a világon, aki mellet most nincs senki. Aztán nem is oly' messze tőlem ágak reccsenése, ijedt és megzavart éjjeli madarak szárnycsapásainak zaja üti meg a fülem. Megállok egy pillanatra és jobban figyelek, hátha meghallom, hogy merre tart az a valami vagy valaki, ami vagy aki megzavarta az éjszaka csendes harmóniáját. "A türelem rózsát terem" szokták mondani a bölcsebb emberek, mert alig pár perc leforgása alatt jövök rá, hogy egy személy vagy állat tart felém és éppen vadászidényt tart magának. A lehető leggyorsabban akarok innen eltűnni, így egyenesen előre futni kezdek, amivel egyre beljebb kerülök az erőbe. Légzésem egyre szaporább és a hideg levegő marni kezdi a torkomat, majd a tüdőmet, így lassítok egy kicsit. Mivel sötét van és nem nézek a lábaim elé, a következő lépésnél megbotlom és eltaknyolok, majd sietve fordulok a hátamra, hogy a kidőlt fa tövébe húzódhassak. Minden egyes eltelt másodperccel, amit csendben, a sötétben töltök egyre biztosabb vagyok abban, hogy az aki utánam eredt már réges-rég messze jár, így felállok és megindulok valamerre. Tekintetemet az árnyak között kapkodom és fülelek egészen addig míg bele nem botlok valami meleg és szilárd testbe.
- Csak nem megijesztettelek? - Kérdezi kedvesen és segít megtartanom az egyensúlyomat. Felnézek az arcára és nem tudom mit válaszoljak elsőre. - Na mi az, elvitte a cica a nyelved?- Nem - mondom határozottan, míg leszedem magamról a kezét. - Csak nem számítottam arra, hogy hajnalok hajnalán rajtam kívül más is érdeklődik a természet iránt.
- Okos. Jól kihúztad magad a válaszadás alól. Isaac Ravenways vagyok és a közelben lakom; és te ki vagy rejtélyes, csupa hó lány?
- Nem árulom el, mert nem ismerlek!
- De most ismerkednénk, ha elárulnád a becses neved, te akinek mindig a szemébe lóg a haja és túlzottan vékonyan van öltözve - mondja még mindig mosollyal az arcán. - Talán botor dolog lenne a részemről,ha megkérdezném, de mi járatban erre, főleg éjnek idején?
- Csak el akartam szabadulni hazulról, de ezt te meg sem hallottad és nem is láttál - mondom és elindulok az ellentétes irányba.
- Hé, hova mész? Gyere vissza! - Kiált utánam azonban úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. - Kérlek, legalább a neved árul el vagy engedd meg, hogy hazakísérjelek - próbálkozik újra, amivel azt éri el, hogy megsajnálom és visszafordulok az irányába.
- Alicia - mondom, mire értetlen fejet vágva néz rám. A nevem Alicia és megköszönném, ha hazakísérnél - felelem, és tudom, hogy most az egyszer kedves voltam valakihez és innen már nincs visszaút.
- Ezer örömmel - válaszolja és mellém ugrál.
Útközben beszélgetünk és mondhatom, hogy ő az a fajta fiú, akinek be nem áll a szája. Olyan, mint egy két lábon járó információs pult, aminek nagyon örülök, hisz' az itt töltött napjaim alatt, ő mondta el az eddigi legtöbbet, arról amit tudni akarok. Mikor kiérünk az erdőből rájövök, hogy az otthonomtól igencsak távol keveredtem, ami valószínüleg az arcomon is meglátszik, mert egyből megkérdezi mi a baj. Mikor tudatom vele, hogy Havas-hegyláb utcában lakom, egyből tudja merre is kell mennünk, így alig 1 óra alatt haza is érek. A szobám ablaka alá érve még beszélgetünk egy kicsit, majd megköszönöm a segítséget, mire ő megígérteti velem, hogy aznap az iskolában mindenképpen menjek vele. Vonakodva ugyan, de beleegyezek, majd felmászok az erkélyemre és nesztelenül kinyitom az ajtót. A szobámba toppanva az ágyamon Caroline békésen szuszogó alakját látom, így nem is zavartatom magam azzal, hogy felkeltsem. Az ajtóhoz lépkedek és kiosonok rajta, majd leslattyogok a nappaliba, ahol szerencsémre éppen senki sem tartózkodik. Az órára pillantva veszem észre, hogy lassan hetet üt az óra, így a konyhába sietek, hogy indulás előtt még valami reggelit vegyek magamhoz. A reggelit követően felmegyek az emeletre és a szobámba bekukucskálva az tapasztalom, hogy Caro eltűnt az ágyról, így egy gyors ruhacsere után elmegyek elintézni a reggeli teendőimet. Pontban 7:20-kor sietek ki az ajtómon, azonban egy nem várt meglepetés fogad. Emily mellett egy ismerős sötét hajú és egy valamivel világosabb barna hajkoronával megáldott fiú áll. Az egyik, ha jól emlékszem Nathaniel, míg a Isaac.
- Sziasztok! Nathaniel! - Köszönök kimérten és vidáman egyszerre minden jelenlévőnek, majd kissé értetlen pillantást vetek Em felé. - Emily egy szóra, ha lehetne.
- Persze mond csak - mondja, s mellém lép, mire intek, hogy menjünk távolabb a fiúktól. - Valami baj van?
- Még kérdezed? Nem arról volt szó, hogy ketten megyünk? Tudom, hogy ez részben az én hibám is, mert nem szóltam hajnalban, hogy Isaac velünk akar jönni. De akkor Nathaniel mit keres itt? Csak nem te hívtad ide?
- Igazából Isaac senkivel sem szokott beszélni, ezért furcsálltam is mikor megláttam előttetek. Aztán Nath felhívott, hogy az apja elvette tőle a kocsiját és elvinném-e. Én igent mondtam, remélem nem probléma - mondja, miközben próbálom magam lenyugtatni, hogy nehogy felrobbanjak.
- Nem nem baj, csak kissé meglepett, hiszen mikor legutóbb Nathaniellel egy légtérben tartózkodtunk majdnem megöltök egymást. Szóval ne haragudj rám a kirohanásomért, csak egy kissé szét vagyok esve.
- Oh csajszi - feleli és magához ölel, mintha ezre meg egy éve puszipajtik lennénk Én is ölelésre emelem a karom, ám meglátom a két türelmetlen fiút, akik között valami nem stimmel.
- Szerintem induljunk, mielőtt elkésünk - mondom, s mindketten elindulunk a kocsi felé. Mind a négyen beszállunk az autóba, majd Emily elindítja a motort.
Egész úton egy szót sem szólunk egymáshoz, azonban nekem feltűnik, hogy Nathaniel és Emily valami egészen más szinten vannak, mint Isaacvel. Míg én az előttem ülők hang nélküli vitáját figyelem, addig a mellettem ülő fiú próbál beszélgetést kezdeményezni. Sajnos csak a mondatinak a fele jut el az agyamig, így egy félmosolyt az arcomra erőltetve fordulok felé, hogy elnézést kérjek tőle. Azonban, mikor félig felé fordulok valamit észreveszek a szemem sarkában. Valami apró, fényes és szárnyas feltehetőleg élőlényt. Szívesen megkérdezném, hogy ő is látta-e vagy csak a kialvatlanság miatt hallucinálok, tekintetét az enyémbe fúrja és egy nem kellemes érzés uralkodik el rajtam. Amikor Emily ráfordul a parkolóra, és beáll egy, még szabad helyre, minden köszönés nélkül ugrok ki a gépjárműből és az iskola felé kezdek rohanni.
~*~*~*~
A tanítási órákon nem vagyok valami túlzottan aktív. A legtöbbön, még érdeklődést színleni sincs kedvem, így nem is csodálom, hogy a harmadik tanár már az igazgatóiba küld a magaviseletem miatt. Az irodához vezető utat egyedül teszem meg a kihalt folyosókon, ami valamelyest megnyugtatja zaklatott idegeimet. Amint átlépem az iroda küszöbét kapok néhány meglepett és lenéző pillantást. Hát igen, aki három napja jár egy új iskolában nem jelenik meg ennyiszer egy ilyen helyen. Még ha problémás diák, akkor sem. A recepciós hölgy int, hogy már vár a diri, így nem is húzom tovább az időt, és egy kopogás, majd "Tessék!" után befáradok hozzá.
- Mi szél hozott erre, gyermekem? - Kérdezi a papírjaiból fel sem nézve.
- Ideküldtek, mert majdnem elaludtam az órákon - mondom minden kertelés nélkül. - Igazából nem is értem, hogy mire ez a nagy felhajtás, mert rajtam kívül volt olyan diák, aki már mélyen aludt.
- Hogy merészelsz velem szemben ilyen hangnemet megengedni? - Kérdezi újfent és rádöbbenek, hogy lehet, hogy nem éppen halkan és illemtudóan szólaltam fel. - Ez egy iskola és te itt ÚJ vagy. Ne merészeld megkérdőjelezni a döntésüket. Távozhatsz - mondja és az ajtó felé int. Szívesen képen vágnám, de nem lehet, így inkább kifelé indulok, és becsapom magam mögött az ajtót. Dühösen hagyom el az irodát, és trappolok a kijárat felé, de valamiféle láthatatlan erő megakadályoz abban, hogy ki is lépjek azon az istenverte kétszárnyú ajtón. Közvetlen a főbejárat mellett az iskola jobbra és balra oszlik szét, ami csak most tűnik fel, így találomra elindulok az egyik irányába. Egy kihalt, régi, fakeretes ablakokkal körbeölelt folyosóra érek, ahol az egyik ablakban valaki. Megpróbálok halkan odaosonni, azonban nem sikerül, mert az illető fordít testhelyzetén, és immár velem szembe ugyan, de kifelé bámul. Egyből felismerem, hogy ki ő. Isaac arckifejezése szomorú és reményvesztett, mintha valamit nagyon nem sikerült volna összehoznia.
- Valami baj vagy, Isaac? - Kérdezem meg egyből, mikor mellé érek.
- Alicia? Nem, nincs semmi baj csak elgondolkodtam valamin.
- És min?
- Nem lényeg - mondja, ám én mégis kíváncsian nézek rá. Egy ideig még meredten bámulja a kinti havas tájat, majd megtörik nála a "jég" és elmondja mi a baja. - Igazából nincs különösebb bajom, csak néhány apróság. Jövőhét végén apám nagyszabású jótékonysági rendezvény rendeztet, aminek a főszervezőjének engem nevezett ki. Én nem tudom ez megcsinálni, képtelen vagyok rá - magyarázza és kezeivel tehetetlenül mutogat a levegőben. Mikor befejezi, egy hirtelen ötlettől vezérelve a keze után nyúlok és próbálok a lehető legjobb tanácsokkal előállni. Azonban amint a kezünk összeér, szinte beszippant magába a fiú sajátos múltja, és alig pár pillanat alatt képek ezrei tódulnak az agyamba. A külvilágot csak tompán érzékelem, ám egy hangfoszlány mégis eljut a tudatomig. - Alicia, minden rendben? Hallod válaszolj! Hívom Dr. Crosst, csak kérlek tarts ki. - Ekkor elengedi a kezem és nekem minden árnyék eltűnik a szemem elől és felnézek az aggódva telefonáló Isaacra.
- Jól vagyok - mondom, miközben feltápászkodom a földről. - Előfordul nálam, hogy néha elvesztem az eszméleten néhány pillanatra. Szóval semmi komoly, ami miatt dokit kéne hívni - mondom és remélem sikerül meggyőznöm őt.
- Biztosan? Mert az előbb konkrétan összerándultál és leestél a párkányról, és alig tudtalak megtartani úgy, hogy ne verd be a fejed. A tekinteted meg olyan furcsa, mintha valami nem lenne rendben veled.
- Mondom semmi bajom csak megszédültem. Különben azt akartam mondani, hogy ha kell szívesen segítek - Ezt most komolyan én mondtam? - Kérdezem magamtól, miközben végig mosolygok és igyekszem nem félve nézni rá. A múltja sötét és ijesztő, de van benne valami ismerős az emlékei után, csak arra kelé rájönnöm mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése