~ 17. rész ~

Sziasztok!

Végre sikerült befejeznem a fejezetet. Remélem mindenkinek elnyeri, amjd a tetszését és hagytok magatok után némi nyomot. Minden visszajelzésnek nagyon örülök, szóval csak hajrá.

Jó olvasást és szórakozást hozzá.

Ui.: Bocsánat, hogy egy kicsit rövid és eseménytelen lett.

 Miközben elhagyjuk az fenyőkkel borított tájat, azon kapom magam, hogy nem kell sok és a bennem felgyülemlett feszültség hamarosan felszínre tör. Próbálom valahogy csillapítani az érzéseim viharos tengerét, de nem sikerül. Hiába tudom, hogy Isaac nem akarna nekem ártani, mégsem tudom magam mostmár elengedni mellette. Becsapva érzem magam és ezen az a tény sem változtat, hogy milyen kedves és figyelmes velem szemben. Azonban gondolataimból Isaac hangja szakít ki és rángat vissza a valóságban.
- Hé, minden rendben? Egy ideje egy árva szót sem szólsz és kezdem azt hinni sokkot kaptál - mondja, s közben elém áll, így a mellkasának ütközöm. A hangjában némi vidámságot vélek felfedezni, amit nem tudok hova tenni.
- Mi? Aha, csak kissé szétszórt vagyok - felelem és egy bíztató mosolyt küldök felé.
- Ja, azt veszem észre és most merre tovább? - Kérdezi, mire értetlenül nézek rá. - Úgy értem, hogy egyrészt merre menjünk tovább illetve, hogy most mihez akarsz kezdeni tudván, hogy nem vagy egyedül?
- Maradok egyedül, mert akkor nem bántok senkit sem - válaszolom és remélem ezzel sikerül elérnem, hogy ne boncolgassa tovább a témát. Sajnos tévedek, mert nem hagyja ennyiben.
- Ez nem megoldás arra, amilyen adottságokkal rendelkezel. Lehet jobban járnál, ha elmondanád másnak is, hogy mi vagy és akkor ők tudnának segíteni.
- Mégis kinek mondhatnám el Isaac? Meg aztán segíteni? Előbb dugnának kísérleti laboratóriumban, minthogy megkérdeznék én mit akarok. Már azzal is nagy bajba sodrom magam, hogy te láttál varázsolni, meg lebegni; nem kell ezt még mások orrára is kötnöm.
- Nem értelek Alicia, de tényleg. Azt gondoltam, hogy örülni fogsz legalább egy kicsit, hogy nem vagy egyedül "MÁS", mint a normál emberek. Erre még neked áll feljebb, mert valaki segíteni akar?
- Te ezt nem értheted - mondom és nem érdekel, hogy merre járhatunk az erdőben, faképnél hagyom és az ellenkező irányba indulok.
 Még hallom, ahogy a nevemet kiáltozza és a néhány pillanattal később megindul utánam, de én futásnak eredek, így felhagy a próbálkozással. A fájdalom, a bizalmatlanság és a reménytelenség keltette rossz érzések kezdenek eluralkodni az érzékeimen. Az, hogy képes lenne elárulni nagyon rosszul esik, de minden igyekezettemmel azon vagyok, hogy elfelejtsem az egészet. Aztán, mint derült égből villámcsapás jelenik meg előttem Nathan, akinek az arca egy cseppet sem sugároz vidámságot.
- Menj az utamból, te kis átokfajzat - mondja, ám szavai nem hatnak meg. Jobb híján képen röhögöm, mert nemhogy sértésnek, de bántásnak is nagyon gyenge volt a beszólása.
- Csak nem citromba haraptál? - Kérdezem, miközben próbálom visszafogni magam.
- És ha igen, mit érdekel az téged? Semmi közöd hozzá, hogy érzik magukat mások. Törődj a magad dolgával és ne kerülj többé a közelembe - feleli, majd ellép mellettem úgy, hogy a vállával nekem jöjjön. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jól meggondoltan válaszoljak neki addig, míg még hallótávon belül van.
- Ez nem rajtam múlik, baromarc. Nem én döntöttem úgy, hogy ideköltözök és legfőképpen nem úgy, hogy abba az iskolába járjak, ahová a hozzád hasonló nagyképű pávák járnak. Szóval vegyél vissza az arcodból, mert nem vagy olyan nagymenő, mint amekkorának hiszed magad.
- Oh, mondja ezt a megtestesült őszinteség és szerénység. Tudod sokszor jobban járnál, ha befognád azt a nagy szádat, mielőtt még valaki más fogja be helyetted. Talán a szüleid nem tanítottak meg rá? Jaj, bocsi, neked nincsenek is szüleid, mert nem kellettél nekik - mondja gunyoros hangon, majd továbbindul. A szívem fájdalmasan dobban, mert érzem, hogy komolyan gondolta, de nem érzi át a szavai súlyát.
 Érzelmek tengere áramlik rajtam keresztül és tudom, hogy most kell eltűnnöm innen. Minél jobban akarjuk, hogy másnak lássanak bennünket, annál nagyobb arra az esély, hogy megsérülünk és ne fizikai értelemben. A fal, amit magam köré vontam, kezd gyengülni és ezt csak magamnak köszönhetem. Ostoba módon elárulom a legféltettebb titkomat egy "idegennek", előtte kis híján megölök valakit, és ráadásul mindezt nagyon rövid idő alatt sikerült elérnem. Jobban járnék, ha ezentúl inkább csendben maradnék és elkerülném az embereket, még mielőtt valakit ténylegesen elteszek láb alól.
 Sietve igyekszem a házunk felé és merem remélni, hogy nem követek el egy újabb malőrt, amikor gyaloglás helyett a repülést választom. Gyorsan körülnézek, s mikor tisztának vélem a terepet elrugaszkodom a talajról. Az első lendülettel nem jutok nagyon messze, csupán a szemközti fa legvastagabb és legerősebb ágára. A lendülettől majdnem át is esek az ágak között, de még épp idejében sikerül megkapaszkodnom. Gyorsan átgondolom ezt az egész manővert és újfent elrugaszkodom, s immáron sikerül a levegőben is maradnom. Hamar ráérzek a dolog ízére, így rövid idő alatt már az éget szelem és kiélvezem minden percét a repülés okozta szabadság érzetnek. Időközben a város felé érek és a mellkasomat égetni kezdi a medálom, így lejjebb ereszkedem, de csak annyira, hogy meg ne lássanak az emberek. Kibontom a kabátom, lazítok a sálam szorításán, majd kihúzom a láncot a medállal, hogy megnézzem miért izzik. Azonban semmit változást nem látok rajta, így visszacsúsztatom a helyére és újra bebugyolálom magam. Mivel már nem akarok olyan magasan repülni, de mégsem vagyok túlzottan alacsonyan, így ezt a magasságot használva repülök tovább. Szerencsémre senki nem néz felfelé, mert még véletlenül sem akarják, hogy a szemükbe essen néhány apró hópehely. Azonban a gyerekek játékosak, és eléggé találékonyak illetve fogékonyak a természetfeletti dolgokra, így egy-két csöppség még ilyen magasan is sikeresen kiszúr és mosolyogva néz rám. Lejjebb ereszkedem, hogy néhány csintalan gyerkőcöt megdobjak egy-egy hógolyóval.
- Anyu nézd, nézd - mondogatja egy kisfiú és felém mutogat, mire az anyukája is felém fordul. - Ő egy angyal, ugye anyu? Miért nem látom a szárnyát?
- Kincsem semmi sincs ott, csak a hópelyhek - feleli, mire a fia durcás arcot vágva visszaszól.
- De én akkor is látom, hogy ott van, mami. Egy sötét kapucnit viselő barna hajú lány, aki meg akar dobni egy hógolyóval. Te miért nem látod?
- Mert egyszerűen ő nem létezik csak a te kis fantáziádban, Kincsem. Most pedig menjünk tovább, mielőtt még ismételten egy hatalmas hóviharba kerülünk - mondja, majd elrángatja a kis lurkót.
 Nem szoktam azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy mit nem, sőt még az sem aggaszt, ha átnéznek rajtam, de ez most más. A tudat, hogy esetleg szellemmé váltan nagyon felkavaró tud lenni, főleg, ha nem is tudunk róla, hogy esetleg meghaltunk. Úton hazafelé még vetek néhány levegőakrobatákat megszégyenítő mozdulatot, s kis idő múlva már a hátsókertben találom magam. Az erkélyem ajtaja tárva-nyitva, így csak óvatosan és egyik kezemben tűzgömbbel a másikban jégdárdákkal közelítem meg azt. Azonban még el sem érem a párkányát, mikor éles fájdalom hasít a vállamba és a lábamba. Nem éppen a kellemes érzés, hiszen a fájó végtagjaim még jobban sajogni kezdtek, amikor a falnak csapódtam. Látásom elhomályosul, és valami meleget érzek meg végigfolyni magamon. Behunyom a szemem és összpontosítok, hogy nehogy elájuljak, majd kinyitom a szemem. Mindenem csupa vér, és a vállamból illetve a lábamból nyíldarabok és növényindák lógnak ki. Kicsit sem finomkodva húzom ki a nyilakat, mire élesen szívom be a levegőt és próbálom visszatartani a könnyeimet. Már majdnem kihúzom az indákat is, mikor kopognak az ajtómon.
- Alicia, Emily vagyok. Minden rendben van veled? Kérlek engedj be - mondja Em, de még mielőtt lenyomhatná a kilincset megfagyasztom azt.
- Jól vagy, de most menj el - felelem és szívből remélem, hogy megteszi.
- Addig nem megyek el, ameddig nem beszéltünk Alicia. Szóval azonnal engedj be - válaszolja és még egyszer vagy még sokszor, de megpróbálja lenyomni a kilincset.
- Emily, nem akarok veled beszélni, mert egy idegesítő plázapicsa vagy. Unom az üres locsogásaidat hallgatni, úgyhogy inkább tűnj el innen - mondom és érzem, ahogy szívembe markol a bűntudat, és tudom, hogy neki is fáj. Nem akartam megbántani, de nem is akarom, hogy lássa mi vagyok. Két rossz közül a jobbat választottam. Legalább is remélem.