~ 14.rész ~

Sziasztok!

Mindenkinek kellemes és békés karácsonyi ünnepeket kívánok! Újabb hosszabb kimaradás után megérkezett a legfrissebb része a blognak. Remélem mindenkinek tetszeni fog és egy rövid komment, chat üzenet vagy egy pipa erejéig véleményezi a részt. Kívánom, hogy legyen szép ünnepetek, szünetetek és sikerekben gazdag új évetek. 

Jó olvasást és szórakozást kívánok hozzá.

Üdv: Boszi Lány

 

 Hamar meglelnek és mosolyogva közelednek felém, aminek nem igazán örülök. Jobban örültem volna akkor, ha nem jönnek el, mint annak, hogy most itt vannak. A boldogság az arcukra van írva, ahogy mellém érnek csakis ezt látom.

- Jaj Kicsikém. Olyan szép vagy és ez a ruha!....Igazán előnyös a számodra - lelkendezik Caro, miközben magához szorít.

- Anyádnak igaza van, de azért vigyázz magadra, hogy ne essen se neked se senki másnak bántódása - teszi hozzá J, maj elvonszolja mellőlem a nejét.

 Alig két percet állok ismételten egyedül és békésen, mikor egy sötét alak áll meg mellettem. Nem nézek rá, még csak sem moccanok, de tudom ki lehet az illető. Ismerős aura, ismerős illatok és ismerős szúró tekintet, mellyel áthatóan vizsgál. Úgy teszek, mintha valami fontos dolog jutna eszembe és igyekszem azonnali hatállyal elintézni. Azonban ő ezt nem engedi, mert visszaránt a karomnál fogva, majd maga felé fordít. Agyam egyik távoli zugába halkan elér egy lágy dallam foszlánya, ami mintha csak most kezdene élénkülni.

- Szabad lesz egy táncra? - Kérdezi, ám szorítása nem gyengül, így próbálva meg rákényszeríteni arra, hogy végre felnézzek az arcára. Nem teszem és ezzel némi haragot idézek elő belőle. - Szóval? Vagy táncolsz velem vagy a lehető legnagyobb ívben elkerülöd Emilyt.

- Akkor hát legyen Nathaniel - nézek fel rá, ám tekintetem keményebb, mint valaha volt. - De egyet jegyezz meg; nem én keresem Emily társaságát, hanem ő az enyémet. Ez ellen te édeskevés vagy, mert nem tudod befolyásolni, hogy ki kivel barátkozzon és kivel ne - fejezem be, miközben a táncparkett felé húz.

 Mikor odaérünk kezet nyújtva meghajol, majd várja az én hasonló reakciómat. Csak egy kisebb apró biccentéssel jelzem, hogy kiegyenesedhet. Kezemet felé nyújtom, és várom, hogy ő kezdje a következő lépést. Nem kell erre sokat várnom, mert amint felcsendül egy újabb hegedűjáték, ami mellé egy zongora hangja is társul, a lapockámra teszi a jobb kezét, míg a baljába az én jobbomat fogja. Egyenletesen és kecsesen mozog, közben szorosan magához vonva tart. Érzések rengetege áramlik át rajtam és gondolatok ezrei szűrődnek át a mentális pajzsomon. Légzésem a megnyugtató zenét hallgatva egyenletesből nagyon hamar átmegy szaggatottba és ingerültbe. Nathaniel érzései ugyan kifürkészhetetlenek, de azt tisztán érzem, hogy nem tisztességes lapokkal játszik. Azonban egy igen intenzív és ismerős érzés hullámzik át rajtam az irányából. Nem tudom, hogy alapból vagy tudatosan küldi felém a gyűlölettel kevert ölési vágyát, de megrémít egy kissé.
 Amint egy újabb muzsika akkordjai felcsendülnek szívesen hagynám ott, de nem enged. Lenéz rám és érdeklődve figyeli, hogy megpróbálom kiszabadítani magam a karmai közül. Félig elmosolyodik, mintha megérezné, hogy tudom és érzem amit ő is tud és érez. A lapockámon lévő keze időközben egyre lejjel csúszik, egészen a derekamig. A türelem és a kegyelem, amit eddig magamon viseltem most egy pillanat alatt elpárolog és helyét átveszi a színtiszta undor és gyűlölet. Azon nyomban elengedem a bal kezét és egy hatalmas pofont adok neki, aminek a nyoma beleég az arcába. Fájdalmasan felnyög, amikor eléri a vég és azonnal odaszorítja a saját kezét az érzékennyé vált területre. A csattanás sokkal nagyobbat szól, mint azt gondolná az ember, gy sikerül magunkra vonnom minden jelenlévő figyelmét.
 Nem is kell több ahhoz, hogy az amúgy is labilis lelkiállapotomban, zaklatottan kirohanjak az erkélyre. Szinte alig kapok levegőt, mert úgy érzem pillanatok alatt megsül a tüdőm és nekem sem kell sok, hogy lángra kapjak. A levegőt frissítőként szívom magamba, de ez sem segít abban hogy jobban érezzem magam. Szememet lassacskán csípni kezdik az el nem hullajtott könnyek, amiket most nincs elég erőm magamba fojtani. Amint az első cseppek legördülnek az arcomon az égből hatalmas pelyhekben kezd el esni a hó. Alig tudom felfogni, hogy az előbb minden szándék nélkül megégettem valakit. Tehát ez lenne az a másik erő, amit az apámtól örököltem. Miért nem örökölhettem valami kevésbé veszélyeset? - Teszem fel magamban a kérdést és letörlök egy újabb könnycseppet az arcomról.Bent újra felcsendül a zene és az előbbi jelenet hamarosan feledésbe fog merülni.
- Te aztán nem vagy semmi, ugye tudod? - Kérdezi egy vidám hang a hátam mögül, mire idegesen fordulok az irányába.
- Én normális vagyok Isaac. Sajnálom az előbbieket, de ő provokálta ki és én....
- Hé, nincs semmi baj. Baleset volt - mondja, de utolsó szavaira felkapom a fejem és értetlenkedve nézek rá.
- Hogy érted azt, hogy baleset volt? Mármint tényleg véletlen volt, mert nem állt szándékomba megütni senkit, főleg nem őt.
- Én is így gondoltam, de nyugodj meg kérlek. Nem lesz semmi gond csak gyere kérlek vissza az épületbe mielőtt megfázol - mondja és a karom után nyúl, de mielőtt még hozzám érhetne 2 lépést hátrálok. Most ő néz rám furcsán, de nem érdekel.
- Hamarosan megyek, de még szeretnék kint maradni pár percig. Csak míg rendezem a gondolataimat - teszem hozzá, és megvárom míg mérlegeli a lehetőségeket, majd visszamegy a többiekhez.
 Nekem sem kell több ahhoz, hogy amint látótávolságon kívülre ér átmásszak az erkély korlátján. Talán nem a legjobb ötlet leugrani, de nincs más választásom. Nem akarok visszamenni azokhoz az emberekhez, akik minden ismeretség nélkül elítélnek. Nem kell ehhez látnom az arcokat, elég ha csupán elengedem magam és máris érzem azt, amit ők.Csak egy pillanat az egész és máris levetem magam a mélybe, ahová talppal érkezek, mint a macskák. A ruha túl hosszú ahhoz, hogy kényelmesen lehessen benne futni, azonban ez nem állít meg abban, hogy angolosan sietve távozzak. A nagy hó ugyan kissé nehézkessé teszi a mozgást, de nem érdekel csak minél előbb távol akarom magam tudni mindentől.
 A közelben egy erdő körvonalait fedezem fel, ami tökéletes menekülési helynek ígérkezik. Lépteimet gyorsítom, hogy mihamarabb beérjek a fák ágas-bogas csupasz rejtekébe. Futva teszem meg a távolságot, és lendületem még akkor sem hagy alább, mikor már egy ideje a fák között szaladok. A havazás csak jobban rákezd, miközben könnyeim is megállás nélkül potyognak. Elhomályosodott látásom miatt nem veszem időben észre, hogy egy kidőlt fát kéne kikerülnöm. Felbukom. Nagyjából 3 métert repülhetek a levegőben, mire földet érek egy másik fa tövében. Felülök és a háttal nekidőlök. Mindenem remeg és úgy érzem, hogy menten lángra lobban a szemem, így behunyom és megpróbálom pihentetni azt. Azonban a kellemetlen szúrós érzés nem múlik, sőt a kezeim hirtelen forrósodni kezdenek és érzem, amikor a mögöttem lévő fa egyik gyökere érni kezd. Ijedten ugrok el onnan, ám hirtelen egy rémisztő hang újabb remegésre késztet. Ez nem normális. Nem félhetek magamtól vagy a képességeimtől. Valószínűleg, sőt biztosan sokkal erősebb vagyok nála, akkor meg mit ijedezek itt össze-vissza? - Mondogatom magamnak, miközben megfordulok. A sötét távolban lassanként körvonalazódni kezd a morgás tulajdonosának alakja.