~ 12.rész ~

Sziasztok!
 Megint csak azzal jövök, hogy sajnálom. Nem azzal van a gond, hogy nincs ihletem, hanem azzal, hogy a szalagavató minden szabad percemet leköti. Erre még rátesz egy lapáttal a nyelvvizsga és így nem tudom garantálni, hogy rendszeresek legyenek a részek. Lehet, hogy egy időre szünetelni fog, de az is megeshet, hogy bezárom. Nem tudom mi legyen, mert semmilyen visszajelzést nem kapok és így nehéz megítélni, hogy jó irányba halad a történet vagy sem.

Remélem azért kapok néhány visszajelzést, mert azoknak most nagyon tudnék örülni. Mindegy, hogy rossz vagy jó; csak az számít, hogy valaki elmondja a véleményét.

Köszönöm azoknak, akik azért mégis követik a blogot és támogatnak egy-egy pipával :D

Jó olvasást és szórakozást hozzá!

Ui.: bocsi, hogy kicsit hosszúra nyúlt a szómenésem :)

 Emily dühöngő és elmeháborodott aurája nem sokat segített abban, hogy megnyugtassam vagy egyáltalán elmagyarázzam neki, hogy miért is indultam el korábban. Egy ideig csak hallgatom, majd egyszer csak fogja magát és közli velem, hogy szálljak be a kocsiba. Jobbnak látom tenni amit kér, mert nem akarom, hogy a járókelők még inkább ránk figyeljenek. Mikor beszállok a gépjárműbe nem épp kedves fogadtatásban részesülök, ami nem lep meg.
- Emily ezt nem gondolhatod komolyan! - Csattan fel Nathaniel dühösen, s nem kicsit néz le ezzel az egy megszólalásával, miközben Em beindítja a motort. Szívem szerint úgy nyakon vágnám, hogy kiessen a mozgó járműből, hogy az nem igaz.
 Míg magamban mérgelődöm, addig megérkezünk a sulihoz, ahol amint megáll az autó a lehető leggyorsabban vágom ki magam. Nem érdekelnek a döbbenten álló és suttogó diákok, csak meg akarok szabadulni a kínzó légkörtől. Lehet, hogy erre nem éppen a legalkalmasabb az iskola, de jobb híján ez marad nekem. Egy ideig csak bolyongok a gyerekektől zsúfolt folyosókon, majd nagy nehezen meghallom a várva várt csengőt. Mindenki az órájára siet és ígéreteket tesz, hogy szünetben még találkoznak, holott csak órára mennek és nem a világ végére. Lassan, de biztosan kiürülnek a folyosók, egészen addig, míg már csak egyedül én nem vagyok kint.
 Egy üres terem után kutatok, ami elég nehezen megy, mivel a termek, előadók, laborok zöme telis-tele van emberekkel. Már majdnem bejárom az egész épületet, mikor megtalálom a művészeti termet, ami éppen üresen áll. Óvatosan nyomom le a kilincset, hátha mégis lenne bent valaki, akkor ne hozzam rá a frászt, így kora reggel. Szerencsémre teljesen üres a helyiség, leszámítva néhány nem oda illő személyt, vagy legalábbis annak tűnő lebegő alakot. Lepakolom a cuccom az egyik ablak melletti padra, kiszedek belőle néhány lapot, ceruzát és az elmaradhatatlan zenelejátszóm. Az egyik széket közelebb húzom az ablakokhoz és felülök oldalasan a párkányra. A hideg kőlap, mely párkányul szolgál, egészen elszívja az emberből a hőt és az életkedvet.
 Egy ideig csak bámulok kifele az ablakon, miközben lerajzolok néhány apróbb képet, melyeket majd a nevelő szüleimnek ajándékozok az évfordulójukra. Az óra hihetetlenül lassan telik, így mikor befejezem az alkotásomat bedugom a fülemet és elmerülök a zenében. Szemei lehunyva vannak és élvezem, ahogy gondolatban kint vagyok a hóesésben és egy-egy hópihe táncot jár a testem körül. Azonban ezt a képet egy éles sípolás szakítja meg, amire felriadok.
- Kedves diákok és tanárok!  - Szólal meg a hangosbemondón keresztül az igazgató. Kellemetlenül ugyan, de kikapcsolom a lejátszóm és fülelni kezdek. - Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a sportórákat nem lehet kihagyni; még akkor sem, ha erre az illető diáknak van is igazolása. Szóval akik az eddigi órákon nem vettek részt, azoknak a mai délutánt elzáráson töltik. Tehát az alábbi diákoknak kell a 2015b teremhez menniük délután 1 órára: Alicia Custos, Dantalion Morgen, Rayn Song és Nathaniel Cross. Megkérném ezeket a diákokat, hogy ne lógják el, ne késsenek és lehetőleg viselkedjenek civilizált emberek módjára. További szép napot mindenkinek! - Fejezi be végül, majd még egy ideig zümmög a bemondókészülék, mire megszűnik a zaj.
 Sóhajtva veszem tudomásul, hogy ugyan meg tudnám úszni, de nem lenne sok értelme. Inkább megnézem az órarendem és észreveszem, hogy a következő órám ugyan itt lesz. Nem megyek sehova, így fejemet visszahajtom a térdeimre és folytatom az álmodozást. Alighogy elindítom a következő számot kicsengetnek, majd nagyjából 5 perc elteltével elkezdenek  terembe szállingózni a diákok. Köztük ott van Emily is, akinek szemei érdekes érzelmeket tükröznek ahhoz képest, amilyen érzelmekkel viaskodott reggel a kocsiban. Fejét felemelve néz végig a termen és nem kell sok, hogy tekintete megállapodjon rajtam. Nem törődve az előtte haladó társaival áttör rajtuk és egyenesen felém igyekszik.
- Alicia! - Kezdi halkan, de nem folytatja, mintha várná a reakciómat.
- Emily?! Mit tettem megint, ami miatt ismételten haragszol rám? - Kérdezem meg és már egyáltalán nem aggaszt az, ha esetleg fájdalmat okozok neki ezzel.
- Én csak szerettem volna bocsánatot kérni a reggel történtek miatt. Nagyon aggódtam érted, mivel még nem ismered annyira a várost, hogy jól tájékozódj benne. Tévedtem és sajnálom. Azonban miért nem mondtad, hogy sosem jöttél még eddig síelni?
- Mert nem szeretek sportolni, meg ez nem olyan dolog, amiről szívesen beszélne bárki is - felelem, miközben belép a tanár is az ajtón. - Ha nem bánod, most inkább a munkámra figyelnék és nem rád.
- Legyen - válaszolja, s a mellettem lévő festő állványhoz lép.
 Lassan elcsendesedik a terem és végre a tanár úr is szóhoz jut. Elmondja a mai feladatot és közli, hogy a mostani napon beadott munkák lesznek elárverezve az iskola javára. Szóval az alkotásoknak mindenképpen kész kell lenniük óra végére. Az előttem álló állványra fókuszálok és várom a megváltó ihletet, de az csak nem akar megjönni. Így aztán, mikor a tanár úr éppen lefoglalja magát azzal, hogy igyon egy korty kávét, a párkányra lerakott lejátszó után nyúlok és bedugom a fülest a fülembe. Kizárom a külvilágot és összpontosítok egy olyan képre, mely alkalmas arra, hogy vászonra vigyem. Egy ideig nem látok semmit, majd mint derült égből villámcsapás ér engem a felismerés. Azonnal elkezdem a vászonra vinni, és nem sokkal kicsengetés előtt sikerül is befejeznem.
 Nem mondanám, hogy jól sikerült ábrázolnom a gondolataimat, de most ez is megteszi. Egyesével megyünk ki a "bíró" elé és várjuk a véleményét, mint valami felmentő ítéletet. Előttem egy Camille nevű lány kerül sorra, akinek a rajzát vagy festményét nem éppen dicséri meg a tanár, sőt inkább lehordja a munkáját. Ezt követően én kerülök sorra, és már tudom, hogy ha kell megvédem a munkám, mert nem vagyok egy mimózalelkű lány. Nem szól semmit, mikor meglátja a képem, de még érzelmet sem tükröznek a szemei, a testtartása, az aurája, sőt az arca sem.
- Miss Custos, nem tudom hogy hogyan is mondjam meg Önnek - kezdi, de nem folytatja.
- Remélhetőleg gyorsan, őszintén és kulturáltan - válaszolom, mire az utolsó szóra felvonja a szemöldökét.
- Mindegy is. A maga munkája,...szóval...Nem is találom a megfelelő szót. Arra gondoltam, hogy készülhetne egy magán kiállítással a Ravenways rendezvényre. Igazán csodálatos lenne, ha beleegyeznél ebbe....
- Sajnálom, de nem érek rá ilyenekre - vágok közbe, mielőtt még túlontúl belelovalná magát a tanár. Inkább meg sem várom a válaszát, megyek ki a teremből.

~*~*~

 Pontban 1 órakor esek be a 2015b jelzésű terem ajtaján, ahol senki sem tartózkodik. Lehet jobb lenne elmenni, de azzal nem érek el semmit. Szerencsémre találok "egy" üres asztalt a terem leghátsó részében, ami pont az ablak és a radiátor mellett van. Odasétálok és a padra helyezem a cuccom, majd az ablakhoz lepek. Mindkét oldalon keskeny párkány kapott helyet a tervezéskor, aminek én kimondottan örülök és lévén, hogy a második emelten vagyok. Rálátni az egész hátsó udvarra és a kicsivel távolabb lévő, fával borított lankára. Leülök a belső párkányra, s a kezemet a hideg üveglapra helyezem s elképzelem, ahogy mindent elborító havazás veszi kezdetét. Amikor már a vége felé járok idegen és közeledő hangokra leszek figyelmes, mire abbahagyom és elveszem onnan a kezem. Nem sokkal később 3 srác lép be az ajtón, miközben valami roppant viccesen nevetnek.
- Hát te mi a francot keresel itt? - Kérdezi Nathaniel meg sem próbálva leplezi a hangjából és az arcáról sugárzó undort. Nem felelek, sőt meg a figyelmemre se méltatom, ami a hangjából ítélve nem díjaz. - Kérdeztem valamit, vagy netalán süket vagy?
- Az, hogy az egoista és rothadó fejedet nem akarom látni az nem jelenti azt, hogy süket vagyok - mondom és lassan a fejem felé fordítom. - Különben meg nem az én hallásommal van a gond, hanem a tiéddel, plusz a memóriáddal, ha nem emlékszem arra, hogy nekem is ide kellett jönnöm.
- És ezt mégis ki kérdezte? - Válaszolva teszi fel a következő kérdését és nem sokon múlik, hogy odamenjek és arcon képeljem.
- Te! Azt még megértem, hogy egy seggfej vagy, de hogy ennyire minimális intelligenciád legyen...Tegyél egy szívességet magadnak és fogd be a szádat - felelem mindezt mosollyal az arcomon.
 Végül tekintetemet újra a kinti tájra szegezem és még véletlenül sem zavartatom magam azzal, hogy egy rakás idiótával vagyok összezárva. A következő nagyjából 10 perc abból áll, hogy ők valamin nagyon sutyorognak, én meg némileg megfagyasztottam a kinti világot csupán azzal, hogy egy ujjam az ablakhoz ér. Aztán nagy sebbel-lobbal megérkezik az általuk úgy nevezett felügyelő, akin meglepődök ugyanis ő nem más, mint Isaac. Lepakol a tanári asztalhoz és komor tekintetével végignéz a termen, majd szemei megtelnek örömmel és vidámsággal, amikor rám néz.
- Alicia! Olyan jó, hogy látlak sok mindent meg kell beszélnünk - mondja és az asztalomhoz lép. Ez a többieket sem hagyja megjegyzés nélkül és már meg is szólal Rayn.
- Csak nem hiányod van Ravenways? Arra szerintem azért még ő sem lenne alkalmas, hogy egy gyors menetet lezavarjatok - röhög fel a másik kettővel együtt, mire szúrós tekintettel nézek rá. Ő egy pillanat alatt abbahagyja, majd fuldokolni kezd.
- Rayn ez nem volt vicces, szóval nyugodtan befejezheted a színlelést - mondja Isaac, mire a srác abbahagyja és összegörnyedve a padjára borul. - Most pedig Alicia muszáj megbeszélnünk néhány dolgot a rendezvénnyel kapcsoltban. Ja és míg el nem felejtem neked nem kell itt lenned. Én kértem meg az igazgató urat, hogy hívjon ide, mert itt hamarabb megtalállak, mintha az épületben kéne keresselek. Szóval mi akkor mehetünk is, ha gondolod.
- Rendben - csak ennyit felelek és összeszedem a táskámat, a kabátomat és elindulok az ajtó felé.
 A délután további részét Isaaccal töltöm és nem keveset beszélgetünk, miközben rójuk az utcákat. Sokszor szóba kerül a díszítés témája, a színvilág és hogy mit is vegyek fel. Elmondom neki, hogy az apja mit írt és látom rajta, hogy egyáltalán nem lepi meg. Közli, hogy nem vele kell ruhát választanom, ha nem akarok, hanem eljön ő vele szívesen és segít. Így kapva-kapva az alkalmon elfogadom az "ajánlatát" és már be is vezet az első üzletbe, ahol szerinte megfelelő alkalmi ruha kapható. Majdnem 2 óra nézelődés és próbálgatás után végre sikerül egy mindkettőnk ízlésének is megfelelő ruhát és hozzá illő kiegészítőket találnunk. Hiába is tiltakozom nem engedi, hogy fizessek, így ő lesz az, aki a pénzét költi és nem én.