~ 7.rész ~

Mint látjátok történt egy kis név változás, de ettől függetlenül még mindig ugyan az írja a történetet. Más szóval én, Ildi. Remélem elnyeri majd mindenki tetszését a soron következő rész és hagytok magatok után néhány kommentet. A történet, ha szabad ilyet mondanom, most indul igazán a részemről. Szerintem eddig is pörögtek az események, de ki tudja....Szóval csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy jó szórakozást és olvasást kívánok mindenkinek.

 Alig várom, hogy James megjöjjön és végre hazavigyen innen. Magával a könyvtárral nincs bajom, csak a könyvtáros nem szimpatikus. A széken ülve magam köré gyűjtve néhány izgalmasnak tűnő könyvvel szórakoztatom magam. A hölgy, aki már kezd korosodni, folyton folyvást felém pillantgat és figyeli minden lépésem. Szerencsémre mindössze 20 percet elteltével betoppan a nevelőapám és kiment innen. Igazándiból magamtól is elmehettem volna, de nem tartottam túl biztonságosnak. Azonban mikor minden könyvet a helyére reptetek, míg nem figyelnek rám és angolosan távozok, az autóban nem várt fejmosást kapok.

- Mégis minek jöttél el előbb az iskolából? Van fogalmad róla, hogy milyen kellemetlen volt elkéredzkedni az új munkahelyemről? - Kezdi el majdhogynem leharapni a fejem. Érzem rajta az elfojtott dühöt, a féltést és még valamit, amit eddig még soha. - Na ne nézz már ilyen bánatosan. Tudod nagyon jól, hogy anyáddal csak féltünk és lehet, hogy ez néha túlzásba visszük.

- Gondolod? - Kérdezem és tudom, hogy hangom megvetéstől és gúnytól csöpög.

- Meg kell értened, hogy ez nekünk sem könnyű. A főnökünk rettentően szigorú és egy apró hibáért is képes lenne kirakni minket. Szóval kérlek, ha legközelebb nem érzed magad jól valahol szállj buszra, vagy ha a közeledben van egy ismerősöd hozasd magad haza. Ennyi önállóságot mi is elvárhatunk tőled.
- Persze minden csak az én hibám. Ha valami bajom esett volna azt is rám fogjátok, holott közöltem, hogy jobb lenne ha magántanuló lennék. De nem, nektek ez nem tetszett és beírattatok ebbe a retek iskolának csúfolt helyre. Most kérdem én, ki nincs tekintettel másokra? - Kérdeztem, majd kiugrottam az autóból, ami időközben hazahozott.

 Gyors léptekkel közelítem meg a házat, majd az ajtót kirántva rontok be és finoman szólva bevágom magam után. A házunk ebben az időben általában kihalt, így most sem reménykedhetek abban, hogy netalán Caro itthon van. A cipőmet lehúzva rohanok fel az emeletre még mielőtt J belépne a meleg lakásba. A szobámba sietek, és magamra zárva az ajtót vetődök az ágyamra. A kabátom havas kapucniját a fejemre húzva esek gondolkodóba. A melegben a ruháim száradni kezdenek, azonban én még mindig csak a dermesztő hideget érzem. Mikor megunom, hogy a nedves ruháimban fekszem tehetetlenül ledobom őket magamról és a fürdőbe slattyogok. A hajamat feltűzöm néhány csattal és tükörbe nézek, ahonnan egy piros szemű lány néz vissza rám. Egy fintorral az arcomon fordulok a zuhanykabin felé, ahova a lehető leggyorsabban szállok be. A vizet a meleg felé csavarom és várom az "égi" áldást, hogy egy kicsit átmelegedjek. Hiába nem vagyok az a fázós típus, főleg a képességemet illetően, de azért néha szeretem a forró víz szúrását érezni a bőrömön. Ilyenkor átérzem azoknak a fájdalmát is, akiket nem is én bántottam csak egyszerűen rossz napjuk van.
 Miután kellőképpen átmelegítem magam, kiszállok a forró víz alól, majd a törölközőt magam köré csavarva megyek a szobába vissza. A szekrényemből előszedem a melegítőm és a vastag pulóverem, habár még csak délután 2 van. Ennek oka márpedig az, hogy nem szándékozom elmenni itthonról, így kényelmes ruhát szándékozok magamra ölteni. A fürdőbe gyorsan visszacsattogok és szárazra törlöm magam, majd felveszem a kiválasztott ruhadarabokat. A hajamat kifésülöm és a szobámban lévő hatalmas tükör előtt állva oldalasan befonom.
 Mikor ezzel kész vagyok a laptopot magamhoz véve felülök az ágyamra. Bekapcsolom és a várom, hogy felálljon a gépem. Nem sok idő telik el, mikor egy csipogós hang jelzi a laptop bejelentkezését, majd betöltését. Szorosan a képernyőre tapasztom a tekintetem és egyenesen az internetre mászok fel, ahol az első dolgom a város utáni kutatás folytatása. Az éjjeliszekrényhez tartozó fiókhoz nyúlok, ahonnan előszedem a jegyzetfüzetem. Fellapozom az utolsó bejegyzésnél és onnan folytatom tovább a keresést. Az, hogy szinte semmit nem lehet megtalálni a településről az enyhe kifejezés. Nincs történelme, - legalábbis nem olvasható online formában - a környékéről még annyi sem, ráadásul még a területről sincs semmi, ahol jelenleg van. A kutatásba belemerülve észre sem veszem, hogy lassan besötétedett és már nem csak ketten tartózkodunk a házban.
 Felkelek az ágyról, ahova időközben lehasaltam és lemegyek a nevelő szüleimhez. Ők a nappaliban vannak és éppen valamit megbeszélnek, így inkább nem is zavarom meg őket. A konyhába megyek, ahol kipakolok három szett étkészletet, majd a hűtőből előhalászom a vacsorám. Egy adagot a tányéromra teszek és berakom a mikróba, és addig amíg melegszik csinálok egy kancsó forró teát.

~*~*~*~

 Újra azon az átkozott úton vagyok, ahol az a valami követett nappal, azonban most biztos vagyok abban, hogy ez egy álom. Minden sokkal tompább kivéve a hó színe, amit nem teljesen értek, hiszen minden nagyon ködös. Egy nyitott épületet sem látok, ahova szükség esetén bemenekülhetnék, majd meghallom a furcsa léptek zaját. Megfordulok, de semmit nem látok, még lábnyomok sem, ami elég frusztráló tud lenni. Újfent megfordulok és továbbindulok, hogy mihamarabb magam mögött hagyjam ezt a lidérces emléket. Azonban az nem ereszt, sőt még jobban magával ránt a sötétségbe. Csak egy villanás az egész és egy sötét illetve gyertyákkal néhol megvilágított verembe kerülök. Látszólag nem tartózkodik itt rajtam kívül senki, ám a langymeleg, ami eddig a levegőt uralta most egyre elviselhetetlenebbé válik. A tüdőm oxigénért kiállt, de nem kapok, mert a levegő hirtelen megtelik füsttel. Fuldokolva rogyok össze a földön és várom a halált, azonban a számításaim, az a bizonyos másik erő, most is keresztülhúzza.
 Ismételten a havas utcán vagyok. A földön fekve próbálok némi friss, jeges oxigént juttatni a tüdőmbe. Mikor sikerül ismételten normálisan lélegeznem két lábat látok meg közeledni a távolban és egyenesen felém közelednek. Először el akarok rejtőzni a jövevény szeme elől, de végül nem teszem, mert nem akarom feleslegesen magamra vonni mások figyelmét. Aztán az idő múlásával mellém ér, de nem áll meg, inkább tovább megy, azonban néhány méterre tőlem megtorpan. Azt hinné az ember, hogy nem vesz észre, azonban erre teljesen rácáfol, mikor a válla felett átnéz és megszólal.
- Már nagyon várom, hogy élőben is kínozhassalak - mondja, mire felriadok.
 Sikítva térek magamhoz és a könnyeim megállás nélkül hullanak, azonban ez engem most egy cseppet sem érdekel. A szobámban lévő villanyok égnek, mintha az ébredéssel párhuzamosan gyúltak volna fel, és ami még ennél is rosszabb az a szobám. Mindenhol éles jégdárdák meredeznek és az ablakom is tárva nyitva. Az ajtóm nyikorogva nyílik ki, két aggódó tekintetű szülő lép be rajta és meglepődve néznek végig rajtam és a szobán. Carol az aki azonnal mellettem terem és ölelő karjaiba von, majd James is az ágyhoz lép, azonban ő nem engem vizsgál meg először, hanem a nyitott ablakot. Egy pillanat alatt terem az ablak előtt és zárja be, mielőtt még megfagynának. Ez azonban a szobán mit sem segít, mert abban a pillanatban, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon az azonnal meg is fagy.
- Minden rendben, Angyalom? - Kérdezi Caro, mikor már valamelyest megnyugodtam.
- Nem, nem hinném....Én....Nézed meg mit tettem a szobával! - Emelem meg a hangom, habár nem a harag beszél belőlem, hanem a félelem. - Jobb lenne mindenkinek, ha visszaadnátok az árvaháznak.
- Ez badarság Alice - feleli J. - Hamarosan betöltöd a 18-at és onnantól ott sem lenne maradásod. Ugyan a téli hidegre való tekintettel nem tennének utcára, de amint beköszönt a tavasz "fel is út-le is út". Mi szeretünk és lehet, hogy ez néha a túlzott féltésben mutatjuk ki. Amúgy te mióta is alszol nyitott ablaknál, mert nekem nem rémlik, hogy szeretnél így aludni.
- Mert nem is....Olyan mintha valaki bejött volna rajta, de tudtommal az ablak csak belülről nyílik. Miért történik ez velem? Ma hazafele követnek, majd valaki álmomban meg akar ölni, de nem teszi, sőt még meg is fenyeget.
- Mit mondott pontosan és ami a legfontosabb, hogy nézett ki? - Von egyből kérdőre Caroline és arcáról a lehető legkomolyabb arckifejezést látom, amit valaha felvett.
- Azt mondta, idézem: "Már nagyon várom, hogy élőben is kínozhassalak". Az arcát viszont nem láttam, mert konkrétan az enyém a hóban volt és különben is próbáltam levegőhöz jutni.
- Értem, de jobban kellene vigyáznod magadra és ami a legfontosabb a képességeid rejteni. Nem kéne magadra vonnod a halandók figyelmét - kezdi James, mire Caro elfordul tőlem és tudom, hogy most szúrós tekintettel méregeti párját.
- Ezt hogy érted, J? Ti is halandók vagytok, vagyis legalábbis szerintem emberek. Vagy mi az amit nem mondtok el?
- Alicia ez nem a megfelelő időpont, hogy ilyeneket megbeszéljünk - mondja Caro és látom a szemében, hogy igazam van.
- Elegem van az állandó titkolózásotokból. Mikor kicsi voltam meg sem lepődtetek, hogy egyik pillanatról a másikra megfagyasztottam a dolgokat, majd ezt követte a hópihe, a hóvihar és a többi hasonló dolog. Már kezdem azt hinni, csak azért nem szóltok érte, mert természetesnek veszitek. Tudjátok milyen rossz volt kisgyerekként rettegni magamtól? Nem, dehogy tudjátok....
- Kicsim, azért nem csináltunk belőle nagy gondot, mert nem kellett. A képességeid terén egyenlőre csak anyádé jelentkezett, de tudomásunk szerint valamennyit apádtól is örököltél. Tehát ezért nem lepődtünk meg soha, ha valamelyik képességed megmutatkozott.
- Értem, és most menjetek ki - mondom látszólagosan halál nyugodtan, azonban belülről majd' felrobbanok.
 Nem kérdeznek semmit, csak kimennek és végre magamra maradok. A szüleim is hozzám hasonlóan különleges adottságokkal rendelkeznek? - Kérdezem magamtól és próbálok minden egyes információt a helyére tenni. Ez mondhatni sok mindent megmagyaráz, de az a helyzet, hogy nem; ha igazán szerettek volna nem adtak volna oda ennek két halandónak. Nagy nehezen eltüntetem a szobámban lévő jégcsapokat, jégszilánkokat és egyéb havas dolgot, majd fejemet újra a párnámra teszem. Lassan újfent álomba merülök, azonban a további rémálmok elkerülnek.
 Reggel iszonyatos fejfájással ébredek, aminek az egyik oka a kialvatlanság, a másik pedig az álom okozta állandósult rémképek. Ha nem kínzásommal kapcsolatos képek jelennek meg lelki szemeim előtt, akkor egy fiatal pár. Az utóbbiak ismerősnek tűnnek, de lehet, hogy soha nem is láttam őket csak az elmém játszik velem. Az órára pillantva morogva fordulok át a másik oldalamra, mert a kijelző szerint mát 9 óra is elmúlt, nekem viszont semmi kedvem felkelni. Aztán a mobilom is rezegni kezd és kissé idegbeteg módon, de felveszem.
- Ki az és mit akar? - Kérdezem egyből meg sem várva bármiféle reakciót a másik fél irányából.
- Szia, kicsim, Carol vagyok. Azért hívtalak fel, hogy tájékoztassalak nem kell ma bemenned az iskolába. Mivel apáddal figyelembe vettük az éjszaka történteket, így ezt láttuk a legjobb megoldásnak. Szóval pihend ki magad és készülj fel holnapra, mert akkor már menned kell.
- Jó, és ha nem akarok menni?
- Ebből nem nyitok vitát Alicia. Holnap már mész és kész, a vita lezárva és puszilunk - mondja és meg se várva a válaszom bontja a vonalat.
- Hát ez rohadtul jó, sőt szinte repesek az örömtől. A szarnak sincs kedve iskolába járni, főleg ha egy rakás idiótával van egy osztályba téve - dühöngök fennhangon. Leszállok az ágyról és a fürdőbe megyek elsőként, hogy némileg rendbe szedjem a fejem.
 A reggeli teendőimet elvégezve megyek le a konyhába, hogy valami reggelit üssek össze magamnak. Amikor leérek egy nem várt dolog fogad; a konyhában minden elő van készítve kivéve a szendvicsem. Amíg a kávémat a mikróba téve várom, hogy melegedjen, addig megcsinálom a reggelimet, ami most néhány tojásból készült omlett lesz. Hamar kész leszek vele és az asztalhoz telepedve nézem át a helyi újságot és kortyolok mellé a meleg kapucsínómból.