~ 6.rész ~

Remélem tetszeni fog mindenkinek és néhány kommentet is kapok hozzá. Az előző rész gondolom nem lett valami jó :/ (szerintem azért jó lett) és ezért nem írt senki véleményt. De igyekeztem ezt most sokkal jobbra és izgalmasabbra írni. Szóval tényleg remélem elnyeri mindenki tetszését :D
Nem is húznám tovább, jó olvasást és szórakozást kívánok hozzá  ♥ Ti vagytok a legjobbak

 Az új osztályomba egy Leila nevű lány kísért, aki amolyan diákelnök és nem mellesleg roppant segítőkész teremtés. Egész végig arról áradozik nekem, hogy milyen az osztály, kikkel érdemes beszélnem és jóban lennem és kiket lenne tanácsosabb inkább elkerülni. Mondanivalóját tapintatosan engedem el a fülem mellett, és hagyom hogy a teremajtóhoz érjünk. Mikor elérjük az ajtót némi habozás után "Sok szerencsét!" kívánva elsiet az órájára. Egyedül maradva több száz idegen emberrel a hátam mögött és az előttem lévő két tucat emberrel az ajtó mögött minden bátorságomra szükségem van. Mikor sikerül a szükséges lelki bátorságot összegyűjtenem, átlépem a terem küszöbét. Ezt meglépve a teremben dúló hangzavar pillanatok alatt elhallgat és minden szempár rám szegeződik.

 Fejemet csak pár pillanat erejéig hagyom még emelkedetten, míg tekintetem végigfuttatom a helyiségen. Végül kiszúrok egy - az utolsó padsorban, közvetlenül az ablak mellet lévő  - üres padot, amit lehajtott fejjel, nesztelenül közelítek meg. Míg elérem a kiszemelt helyet, sorra haladok el kisebb csoportok mellett, melyek rólam sutyorognak. A szavaikra nem figyelek oda, mert most az a legfontosabb számomra, hogy elérjek a padig. Mikor ez megtörténik leveszem a vállamról a táskám és előkotrok belőle egy mappát tele lappal, hozzá tollat, ceruzát és a telefonhoz tartozó fülesemet. Letelepedek a székre, majd a fülest a telefonhoz csatlakoztatva bedugom a fülem és egy kellemes ütemű zenét választva kizárom a külvilágot. Lehunyom a szemeim és fejben újra meg újra lejátszom az akkordok által alkotott képeket. Az idilli pillanataim egy kellemetlen illatú, sipákoló, beképzelt divatmajom zavarja meg.
- Már megbocsájts, de ide nem ülhetsz le, mert nem a te helyed - kezdi és a padom fölé görnyedve próbál csúnyán nézni rám.Fejemet felé fordítva nézek rá úgy, mint egy jelentéktelen senkire.
- És ez engem miért is kelljen, hogy érdekeljen?
- Mellesleg azért, mert egy kis senki vagy. Attól, hogy most jelentkeztél át a mi sulinkba és mivel te vagy az új lány nem kéne fittyet hánynod a szabályainkra - mondja majdhogynem üvöltve.
- Tudod....valamit el kell mondanom neked - kezdem és egy kicsit megemelkedem a székről, hogy arcunk egy magasan legyen. - Magasról leszarom, amit te nekem itt elmondasz, mert nem érdekel. A hócipőm tele van már a hozzád hasonló elkényeztetett, beképzelt és ostoba libákból. Szóval tehetsz nekem egy szívességet és húzz vissza a veled egy agyi szinten lévő idióta barátaidhoz és nekik parancsolgass; ne nekem. Remélem világosan fogalmaztam - mondom és meg sem várva a reakcióját ülök vissza a fenekemre.
- Hát...hát...hát...ez.....
- Ne hápogj itt nekem, nem vagy te kacsa. Tűnés innen Barbie-baba - vetem oda neki foghegyről és várok.
 Pár pillanat múlva erőteljes kopogások mellett eltűnik a közelemből, így végre "egyedül" maradhatok. Gondolatok ezrei cikáznak fejemben, minek végét egy borzalmas csengő jelzi számomra. Az új osztálytársaim mind egy szálig a helyükre szállingóznak és türelmesen várják a tanárt. Milyen elfuserált  helyre kerültem én? - Kérdem magamtól, mert ez az egész helyzet számomra túl abszurdnak tűnik. A normális ember gyerekek nem szoktak csendben várakozni semmilyen körülmény között. Itt viszont minden olyan volt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Jó reggelt osztály - szólal meg egy mély és félelmetes hang, mely kiszakít gondolataim közül, újfent. - Tudom, hogy ez nem szokás a mi iskolánkban, de most két nagy bejelentenivalóm van számotokra. Az első, ami a fontosabb, hogy új osztálytársatok lett. Ms Custos kérem jöjjön előre és mutatkozzon be nekünk. - Nem túl szívesen, de előre sétáltam és halkan kezdtem el beszélni, hogy aki nem figyel ne értse mit mondok. Sajnos azonban ez nem úgy sül el, ahogy azt én elképzelem, mert nem elég, hogy minden szem rám szegeződik, de még a tanár is rám szól, hogy beszéljek hangosabban.
- Szóval akkor még egyszer a gyengébbek és hallás sérültek kedvéért. Alicia vagyok, és nem vagyok Custos, de ebbe nem mennék bele. Az előző sulimból nem önszántamból jöttem el, hanem közös megegyezés alapján. Összességében egy dolgot érdemes rólam tudni: Ha nem szólsz hozzám, nem idegesítesz fel, akkor garantálom, hogy nem lesz bajod. Ennyit akartam elmondani - teszem még hozzá és remélem minden alacsony intelligenciájú felfogta, amit mondtam. Míg ezen agyalok visszaballagok a helyemre és a füzetembe kezdek rajzolgatni.
- Hát ez...egész érdekesre sikerült. Köszönjük Alicia és most egy sokkal vidámabb hír. A jövőhéten minden testnevelés órát megdupláz az iskola, és a tanítás végére teszi az osztályoknak, hogy mindenki el tudjon menni síelni vagy snowboardozni. Remélem örültök neki és mindenki részt vesz rajta - mondja boldogan a tanár, aki ha jól veszem ki az osztályfőnök. A diákok kitörő örömmel fogadják, egyedül én nem vagyok elragadtatva az ötlettől.
 Az óra csiga lassan telik és semmi érdekes nem történik, de mit is várhat egy hozzám hasonló. Egy csapat tehetségtelen emberivadék közt nem is történik soha semmi. A fülest időközben visszadugtam a fülembe és elindítottam rajta a kedvencem általam felgyorsított változatát. Időközben kezem lehelet könnyen mozog a lapon, melyen egy újabb rajz kezd alakot ölteni. Egy szomorú nő arcvonásait véltem felfedezni, mely nagyon hasonlít arra az arcra, amit álmomban látok. Olyan, mintha már legalább ezer éve ismerném, mégsem tudnám megmondani a nevét, vagy azt, hogy honnan. Az óra végét egy újabb szaggatott és recsegős csengőszó jelzi, ami villámcsapásként ér. A cuccaimat a mappába rendezem és kisietek az ajtón, ahol majdnem fellökök egy ismerős szőkeséget.
- Bocsánat nem állt szándékomban - mondom és elsietnék mellette, ha hagyná.
- Alicia nincs semmi gond, csak érdekelt, hogy hogy ment az első órád. Szóval ki vele és közben azt is áruld el mi a következő, mert elkísérlek. Remélem azért lesznek közös óráink. - hadarja egy szuszra és kiveszi kezemből az órarendem. - Szóval művészetóra...Az tökre szupcsi, mert nekem is az lesz és akkor nem kell sehol elhagyjalak.
- Hát ez nagyszerű - "lelkendezek" vele, miközben a Pokolra kívánom a vidámsága miatt.
 Az út további részében a különböző művészeti ágakról kezd el beszélni és folyton valami idióta kérdést fűz hozzá. Nem igazán koncentrálok rá vagy a kérdéseire, így azt sem veszem észre, hogy már legalább két teremmel odébb sétáltam. Emily mellém siet és készségesen terel vissza helyes terembe, ahol rajtunk kívül egyenlőre senki sem tartózkodik. Egy még üresen lévő állványhoz koordinál és leültet elé, majd hozzáteszi, hogy várjak. Ő egy kisebb ajtóhoz lépked, ami mögül festékeket, ecseteket és egyéb a rajzoláskor vagy festésnél használatos tárgyakat szed elő.
 Míg ő ezzel foglalatoskodik becsengetnek és egy újabb gyereksereg lépi át az ajtó küszöbét. Nem sokkal utánuk egy őszülő hajú, mogorva öregember lép be. A pulpitusa mögött lévő székhez biceg, majd int a diákoknak, hogy foglaljanak helyet. Kiosztja a feladatot, amit óra végén mindenkinek be kell, hogy mutasson neki és azt osztályozza. Én csendben meghúzva magam dolgozom a feladaton, azonban Em másképpen vélekedik erről a dologról. Amíg egy fél pillanatra félrenézek ő fogja magát és elsiet a tanári asztalhoz, hogy közölje a tanárral is, hogy új diákja lett ma. Felém néz egy rövid ideig, majd magyaráz valamit Emilynek és a helyére küldi. Mikor leül mellém a szöszi, egyből tudtomra adja a nem kért információját.
- Óra után beszélni akar veled és ezért neked kell leadnod a munkád utoljára. Addig amíg beszélsz vele, ha gondolod megvárlak és elmegyek veled tesire - ajánlja, de egyből megrázom a fejem.
- Köszönöm nem kell, én nem tesizek - mondom egy fintorral az arcomon. - Nekem ez mára az utolsó órám ezért ha nem gond hazasétálnék. Örülnék neki, ha nem szereznél nekem senkit, aki hazakísér. Tökéletesen megvagyok magamban is - fejezem be a mondandóm, aztán minden figyelmemet teljes mértékben a képre összpontosítom.
 Óra végéig mindenki sutyorogva kommunikál a mellette ülőkkel, ezzel szemben én még a beszélgetés leghalványabb jelét is elutasítom. Nincs szükségem felesleges locsogásra ahhoz, hogy befejezzek valamit, így mikor kész vagyok minden eszközt leteszek a tartóra. A művem egy magába roskadó személyt ábrázol, aki látszólag már eleget szenvedett. Minden érzelem, mely keletkezése alatt magával ragadott most ott tükröződik a kéz munkán. Alig telik el 10 perc kicsengetnek és a többiek egyesével járulnak a tanár elé. Ám a tömegben kiszúrok egy ismerősnek mondható sötét tekintet és haj. A nevére ne emlékszem, de nem is tartom oly' nagy bajnak, mert nem akarom megismerni; sőt még látni sem. Mikor már mindenki a elhagyta a termet a rajzommal együtt én is előre mentem és beadtam.
- Igazán ígéretes tehetség maga Ms. Custos. Mit is akart ábrázolni? - Jegyzi meg a rajz tanár, miközben elismerően hümmög.
- Csak Alicia és nem Ms Custos. Köszönöm, és igazából nem tudom csak úgy jött. Talán az érzések, amiket kiváltott belőlem a költözés vagy tudom is én. Nekem ezek maguktól jönnek, a természetemnél fogva és ezzel nem dicsekedni akarok, de ez az igazság.
- Értem és a többi tárggyal, hogy áll? Ha jól hallottam Önt is a "K" osztályba rakták, melyikbe is?
- A 12.K-ba és a tantárgyak csak ócska szórakoztató órák - mondom némi gúnnyal a hangomban, amit nem pont azonnal, de megbánok. - Mennem kell órára, ha megbocsájt.
- Persze menj csak nyugodtan, de a rajzot hagyd itt és belerakom a kiállítási mappába - mondja még nekem, de már nagyjából kívül is vagyok az ajtón.
 Amilyen gyorsan csak tudok rohanok kifele az épületből és a lépcsőfokokat átrepülve haladok tovább. Már alig vártam ezt a pillanatot és ha tehetném ez lenne az utolsó alkalom, hogy itt jártam. Azonban nem tehetem meg, mert megígértem a nevelő szüleimnek. Táskával a vállamon s félig nyitott kabátban tartok hazafele, mikor azt érzem, hogy a mellkasom apróra zsugorodik a forróságtól. Jéghideg kézzel nyúlok a medálért, hogy rájöjjek mi lehet a gondom. Amikor a fagyott ujjaimmal hozzáérek a láncon lógó hópihéhez azonnal rájövök, hogy mi történik. Pillanatok alatt varázsolok magam és a környékem köré sűrű és jeges hóvihart, azzal a feltett szándékkal, hogy megszökhetek.
 Tettemet félig siker koronázza, mert az illető személy vagy állat bosszús morgásából ítélve nyert ügyem van. Abban a pillanatban összeszedem magam és a legközelebbi nyitott épültbe rohanok, ami jelen esetben egy könyvtár. Amint beérek és a könyvtáros asszisztenst is sikerül levakarnom magamról, telefonálok Jamesnek, hogy mihamarabb jöjjön értem. Alig teszem le a mobil megszédülök, mintha valami szánt szándékkal akarná szétzúzni az elmém. Az első székre leülök, amit meglelek és ott várom a nevelőapám, hogy végre hazamehessek. Ez az egyetlen vágyam a jelen helyzetemet elnézve.