~ 1.rész ~

- Alicia, kész vagy már? - Kérdezte A nevelőanyám a lépcső aljából. - Már rég késésben lennénk, ha időhöz lennénk kötve.

- Egy pillanat anya....már csak a sporttáskám nem találom - kiabálok ki az ajtóból. Hazudok és ezt ők is érzik a hangomon, de nem szólnak vissza.

 Visszalépek a szobámba és az ágyam helyére sétálok, majd felveszem onnan a táskámat. Az eddigi szobám falait most semmi sem teszi otthonossá. A krémszínűre mázolt falakon csak a kepéimtől világosabb foltok látszanak. Az elmúlt 2,5 évben azt a helyiséget tekintettem otthonomnak, de most minden megváltozott egy rossz döntésem miatt. Hibáztam és ezt a hibát már lassan hozzáírhatom a többihez, amik miatt kénytelenek voltunk költözni. Szomorú gondolataimból összerándul a gyomrom és a mellkasom is szúrni kezd és tudom, ha most nem hagyom ezt abba elsírom magam. A táskát a vállamra teszem, és kilépek a szobából, majd a lépcsőn lemenve a szüleim szomorú tekintetével találom szembe magam. Mindketten csalódottak, ám szemükben a féltés szikráját vélem felfedezni.

 Nem szólok semmit csak elfordítom a fejem és meglátom a kartondobozok rengetegét. Minden dolgunk be van dobozolva arra várva, hogy újabb útjukra induljanak. Soha sem akartam nekik ártani, ám mindig sikerült valamit rosszul megcsinálnom, amit aztán a folytonos költözéssel oldunk meg. A légkörben lévő feszültséget tapintani lehet, amit James tör meg.

- Tudjuk, hogy ez neked most nem könnyű Alicia. megértem, ha igazságtalannak vagy sértésnek érzed a jelen helyzetet, de.....

- J, ha arra akarsz kilyukadni, hogy lázadni vagy szökni fogok, tévedsz. Tudom, hogy az én hibámból kell újra életet váltani, de higgyétek el, nem akartam ezt. Sajnálom, hogy megint csak a bajt hoztam a fejetekre - mondom két szipogás között a végét. - Nem akartam ezt tenni veletek

- Jaj kicsi szívem! Dehogy haragszunk rád - mondja Carol, miközben magához ölel. - Apád azt szerette volna mondani, hogy reménykedj a legjobbakban. Ahova most utazunk ott rengeteg tudsz majd szerezni és senki sem fog elítélni amiatt ami vagy.

- Miből gondolod? Addig sosem ítélnek el senki, míg ki nem derül róla az igazság.
- Nem lesz semmi gond, ebben biztos lehetsz. Különben meg hazudtunk mi már neked?
 Nemlegesen megrázom a fejem és átölelem mindkettőjüket. Karjukban biztonságban érzem magam, ám idilli pillanatunkat egy Jármű fékező hangja szakítja meg. Carol és James sokat sejtetően néznek össze, és a bejárat felé kezdenek terelgetni. Alighogy az ajtóhoz érünk csengetnek, mire apám mosolyogva tárja szélesre azt. A küszöbön Louis állt, aki már számtalanszor segített újrakezdeni az életünket azzal, hogy teherautójára felpakolt dolgainkat A-ból B pontba szállította. Most is ugyanezt szándékozta tenni, annyi különbséggel, hogy hozott magával még egy embert. A szüleimmel mosolyogva fog kezet, majd hozzám lép és átölel.
- Rég láttalak, prücsök - mondja , miközben egy kicsit eltol magától, hogy végignézzen rajtam. - Sokat nőttél a legutóbbi találkozásunk óta. És mintha a hajad is legalább 20 centivel lenne hosszabb, de jól áll.
- Köszönöm, de valamit tudnod kell. A dobozok nem pakolják be magukat önállóan a furgonodba.
- Jaj ne is mond, de gyorsan megoldhatjuk, csak figyelj - mondja és egyet fordítva a csuklóján egyik pillanatról eltűnnek a dobozok a házból és a furgon rakterében látom őket viszont.
 Már feleslegesnek tarom firtatni, hogy hogyan csinálja, mert tudom mi is ő valójában. Hozzám hasonlóan neki is van különleges képessége, de velem ellentétben ő nagy ritkán vagy soha nem használja. Most is ez történt a pakolással. A házban csak a kézipoggyászaink maradtak, majd azokat magunkhoz véve indulunk az autónk felé. A szüleim a csomagtartóba rakják a nagyobb táskákat, míg én beszállok a hátsó ülésre és várok. Caroline a vezető ülésbe, James pedig a másik oldalra száll be és elindulunk az éj életünk felé.
 Kora reggel lévén az utakon nincsenek sokan, hisz alig múlt 7 óra, ami azt jelenti, hogy a munkába igyekvő emberek már elmentek, míg az iskolások még készülődnek. A településtáblát elhagyva lassan mégis rövid idő alatt elérjük az autópályát és felhajtunk rá. Unalmamban elkotrom a táskámból a lejátszóm, a fülessel együtt, és egy könyvet. Fülemet bedugva kezdek olvasni és elmélkedni egy-egy mondaton, fél soron vagy szavakon értelmet keresve nekik. A fülembe zúduló zeneáradatban folyton folyvást újra meghallom azt a szomorú mégis gyönyörű számot, amit másik talán enyhén depresszívek mondanának. Pedig ez nem így van, hisz hiába egy szép szám, ha nincsen értelem az akkordok mögött. A zenét hallgatva kezdek egyre laposabbakat pislogna, majd magukkal ragadnak az emlékeim, melyeket jobb szeretnék elfelejteni.
 "- Jaj, már. Nem akarok dolgozatot írni franciából. Olyan nehéz ez a tantárgy és minek is kell nekünk ilyet tanulni? - Sopánkodik egy szőke pláza picsa, aki tényleg egy nagyon ostoba személy. Buta, naiv, hiszékeny és feltűnési viszketegségben szenved, amire rátesz egy lapáttal a fenekét szinte nem is takaró rózsaszín miniruha és a fejére reggelente felvakolandó smink. Egyszóval: KÖNNYŰVÉRŰ. A fiúk is csak azért szeretik, mert hamar ágyba lehet vinni. - Rá kéne valakit venni, hogy beszélje le tanárt a dogáról.
- Szerintem is, de ki legyen az? - Kérdezte ugyanolyan idióta barátnője, aki szintén szöszi. Körbenézett a termen, majd tekintete megállapodott rajtam. - Legyen ő, tudod a fura lány - mondja és elém tipeg a 10 centis magassarkújában. - Alicia kérlek megtennél mindnyájunknak egy szívességet.
- NEM! De hogy a csökött agyaddal is megérts elmondom érthetőbben. Nem vagyok hajlandó asszisztálni egy hozzád hasonló kétszínű, mihaszna, alacsony intelligencia hányadossal rendelkező személy akaratának érvényesítésében. Ez abszurd dolog, különben meg mér nem fekszik össze valamelyikőtök még a szünetben a tanárral?
- Mégis, hogy merészelsz ilyet mondani? Ráadásul, hogy beszélsz te Chloé-val? Kinek gondolod magad, he? Egyszerűen bosszantó vagy, hogy még a közösség javát sem vagy hajlandó szolgálni. Még hogy mi vagyunk a szajhák? Felháborító - mondja Gina - a másik szőke - és meg sem várva a válaszom tipeg vissza a sleppjéhez, hogy eldicsekedjen az úgynevezett diadalával.
- Gina, Chloé...Szeretnék elmondani nektek valamit -mondom, miközben felállok a székről és tekintetemet halál nyugodtan rájuk emelem. - Mindketten új öltöztök és viselkedtek, mint akiket az utca sarkon vagy az utak mellett lehet látni. Nem is értem minek kell nektek bárki is, hogy elérjetek valamit, ha egyszer egyszerűbb lenne lefeküdnötök a tanárral. Szóval csak hajrá, még talán sikerül elkapnotok mielőtt bejönne órára - mondom halál nyugodtan, miközben érzem, hogy pillanatok kérdése és robbannak. Felém indulnak és mérhetetlen düh árad belőlünk, mikor belép a francia tanár. Értetlenül kapkodja a fejét köztem és a két felfuvalkodott csitri között, majd megszólal.
- Lányok, itt meg mi folyik? - Kérdezi, mire nagy vonalakban elmondom neki, hogy mi is történt a szünetben. Ismervén a lányok jellemét és viselkedésüket, így az igazgatóhoz küldi őket, hogy beszélgessenek el vele az iskolában tanúsítandó viselkedésről. Engem csak egy le- és elnéző pillantással leültet vissza a helyemre és megíratja a dolgozatot, majd az óra végén zavartan és dühösen távozik."
 Egy kissé felriadok, mikor elhúz mellettünk egy őrült motoros, ami azt hiszi mindent megúszhat. Bosszúsan dünnyögök az orrom alatt, majd fejemet a másik oldalra hajtva kerülök vissza az emlékeim tengerébe. Egy ideig a teljes sötétség vesz körül, majd minden hirtelen vált világosra. A fejemet fogva eszmélek rá, hogy a szabadban vagyok, mégpedig egy futópályán. Szerencsétlenségemre azon emlékembe kerülök, ami a mostani költözést okozta. "Tesi óra van a fiúknak és lányoknak egyszerre, ám míg a srácok labdajátékokat játszanak, addig mi lányok futunk. Csak néhány lány nem fut, aki a pomponcsapathoz tartozik és gyakorlatozniuk kell. Mivel mindenkinek egy tanár tanítja a tesit, így nyugodtan el tudok bújni Mrs Kriston szeme elől egy-egy szélesebb vállú fiú mögött. Sajnos most is, mint mindig kiszúrt a tanárnő, hogy nem futok, hanem állok egy helyben. Rám parancsol, hogy fussak vagy behívatja a szüleim, így eleget teszek a ˝kérésnek˝, mert nem akarom egy ilyen kis semmiség miatt behívatni Carot és Jam-et. Futás közben továbbra sem erőltetem meg magam túlságosan, így éppen látom, hogy a piramis formáció tetején a csapat vezető van és egyensúlyozik.
- Bár leesne onnan - súgom magam elé és láss csodát Ő leesik, majd az egész ˝piramis˝ összedől. Mrs Kriston egyből a segítségére siet, én pedig minden rossz érzés nélkül futok tovább. A tanárnő értetlenül mered a lányra, amjd elkezd segítségért kiabálni egészen addig, míg észre nem vesz.
- Alicia! Azonnal gyere ide és segíts Loreleynek!
- Mégis minek? Azt tetszett mondani, hogy fussak vagy behívatja a szüleim. Esetleg nem emlékszik rá?
- Elég legyen a feleselésből. Azon nyomba idejössz és itt is maradsz Loreleyjel, míg vissza nem jövök a dokival.
- Azt már nem! Nem tett ő semmi olyat, hogy a segítségemre szoruljon. Legyen nagylány és menjen a saját lábán az orvosiba.
- Most azonnal idevonszolod maga és teszed amit mondok, mert még mindig én vagyok a tanár.
- Legyen, de nem lesz benne köszönet - mondom és odavánszorgok Loreleyhez. Fene azt a mérhetetlen jó szívemet - mondogatom magamnak, miközben leguggolok a lányhoz. Egyből átérzem a fájdalmát, így már azelőtt tudom, hogy hol fáj neki mielőtt végignézek rajta. Mindkét kezemet a bokájára teszem és erősen koncentrálni kezdek. A hőmérséklet rohamosan csökkenni kezd, ahogy a szüleim össze szabályát áthágva használni kezdem az erőmet. Az első hópihék hullani kezdenek és a tenyereim alatt lévő felület tengerzölden kezd izzani. Mikor befejezem és kinyitom a szemeim egyből észreveszem, hogy a körénk gyűlt emberek rettegni s undorodni kezdenek tőlem. Eddig sem voltam valami népszerű lány, de most közutálat tárgya lettem egy életre."
 Érintésre riadok fel és nézek álmosan és morcosan szét. A vége az lett a merengésnek, hogy kicsaptak - ahogy ők fogalmazta, holott tudtunk jól, hogy csak félnek - és költözni kényszerültünk. Most a kocsiban ülve Carollal szemezve mászok ki onnan. Megérkeztünk ez az első mai eszembe jut, amikor megpillantom a házat. Hatalmas három ember számára, de gyönyörű és a környezet is elragadó. Az épület mögött már az erdő helyezkedik el és a hegyek.

- Ha van hegyre néző szoba, akkor az az enyém - jelentem ki határozottan és kihúzom a fülest a fülemből.

- James és Louis már bepakolták a csomagokat. szerintem nekünk is mennünk kéne befele, mert mindjárt ránk esteledik.
 Egyetértően bólintok és elindulok a bejárati ajtó felé szorosan Carol mögött. Táskámmal a vállamon lépem át a küszöböt, és álmélkodva nézek szét. Hatalmas előtér fogad, ahol le lehet tenni kényelmesen a kabátokat, táskákat és egy nagy tükör előtt még meg is tudjuk magunkat nézni. Innen egy folyosó vezet a nappaliba és a konyhába, mely egybe van nyitva az étkezővel. Az általam megtekintett helyiségeket dobozok borítják, de mindenhol vannak bútorok. Mikor a dolgaink többségét kipakoltuk ettünk pár falatot, majd elmosogatunk, és utána átvonulunk a nappaliba. Letelepedünk a hatalmas kanapára és a nevelő szüleim feszült csendben hallgatnak valamiről, amit néhány perc múlva James tör meg.
- Tudjuk, hogy ez az egész költözködősdi nem a kedvenc helyzetet, de meg kell értened valamit. Itt biztonságban vagy, ha ezt mindig magadon fogod hordani - mondja és az ölembe tesz egy kis ékszerdobozt. Értetlenül nézek hol az egyikre, hol a másikra.
- Nyugodtan kinyithatod, nem bomba van benne - feleli Carol és biztatásképp megszorítja a kezem. Bólintok és a dobozka fedelét felhajtva megpillantok egy hópelyhes láncot. Gyönyörű és pont engem tükröz, és ami a legmeglepőbb meleg;olyan mintha saját hőforrása lenne saját magának.
- Ezt nem fogadhatom el.....Én nem tudok nektek semmit sem adni - mondom kissé meghatódottan.
- Nem is kell. Csak egyet ígérj meg nekünk: Soha nem fogsz ránk haragudni vagy az igazi szüleidre. Okkal vagy most velünk és nem velük.
- Megígérem.